ÉLES MIHÁLY:
ÉDESANYÁM EMLÉKÉNEK…
Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…
Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett, a határban
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott.
Nem lázadt, nem perlekedett,
csak nevelt jóra hat gyermeket…
Tudott hallgatni bölcsen – de szólt ha kellett,
nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.
Hetente dagasztott sütött kenyeret,
szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.
Mikor hatévesen sírva szaladtam utána
ne hagyjon magamra: én is megyek a határba!
Ő szelíd mosollyal terelt vissza, aztán ment sietve,
talán már akkor jövendő sorsomat tervezgette.
Anyám egy véres század küszöbén született,
vele is megtörtént ami megtörténhetett.
Ám úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt – szelíden, csendesen…
A végső órában mikor fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
láthatta arcomon lelkem bánatát,
mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-
Ezek voltak hozzám utolsó szavai…
Szóltam még hozzá de nem felelt, hallgatott –
talán akkor, már az égiekkel társalgott …
Tudom én, jó Anyám ott fönn, megbocsájtja nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…
2009. április 12.