Éles Mihály blogja

1849. szeptember 12. – Kossuth Lajos viddini levele, ebben elítéli Görgei Artúr főparancsnokot a feltétel nélküli fegyverletétel miatt.
Kossuth levele az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez
Vidin, 1849. szeptember 12.
Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom.
Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.
Görgeyt rég vádolák némelyek, hogy ambiciózus, s diktatúrára vágyik. Én, ki a nagyravágyást nem ismerem, s nem tudom megfogni, miként lehet mást szeretni, mint a hazát s a szabadságot, hónapok előtt már s azóta ismételve megszólítottam, hogy ha hatalomra vágyik, legyen irántam őszinte, mondja meg, s én magam csinálok pártot számára – pedig a párt, melyet én csinálok, nagy lesz – az egész haza, csak ígérje meg, hogy a hazának és szabadságnak híve leszen – átadom neki a hatalom koszorúját, mely nekem (kinek egyedül ambíciója, mihamarább visszatérni a magányélet homályába, szegényül, egyszerűen, mint mindig valék) nem egyéb, mint töviskoszorú, melynek még dicsősége is fullaszt és nyom. – Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni akaratomtól függött. De ő mindig esküvel erősítette, hogy neki nem kell hatalom, hogy ő is a magányélet után sóvárog, s osztozik érzelmeimben.
És én, szívem után nézve őt, elhallgattatám a vádakat, s erősítém népszerűségét, mert becsültem tehetségeit.
Azonban táborában egy kamarilla támadott, kívüle, mint mondá, de tőle eredve, mint mostan tudom. Az arisztokratizmus s nemzetietlenség mindinkább gyökeret vert a seregben, mely azonban őhozzá személyes vitézségénél fogva oly korlátlan pietással, ragaszkodással viseltetett, hogy őtőle a sereget megfosztani annyit tett volna, mint a győzelem bizalmát venni el a seregtől, s azt győzhetlen hősökből bizalomvesztett gyávákká tenni.
És mert árulónak sohasem hittem, ki ellenségeinkkel cimborálhasson, s mert tábori kamarillájának iránya csak szoldateszkai természetű volt, mely magának a polgári hatalom gúnyolásában tetszeni szokott, tehát tulajdonképpen csak az én állásomat látszott fenyegethetni, ezzel természetesen annál kevésbé gondolék, minthogy tapasztalásból tudám, hogy míg a veszély tart, ennek közössége megóv a pártszakadástól, ha pedig a veszély elmúlik, lelépésemmel én távolítandom el a szakadást, s feltartom az egységet, melynek feltartása volt a kulcs, amellyel oly roppant nagy dolgokat voltam én, egyszerű ember képes előteremteni, s megnyerni keresetlenül nemzetem összes bizalmát, mert tudá, hogy amit nekem ajándékoz, nem nagyravágyásnak, hanem a szabadságnak ajándékozá.
Így álltak a dolgok az isaszegi, váci, sallói győzelmek után. És én oly erősnek láttam nemzetemet, hogy győzni képes még az orosz ellen is – vagy legalább képes kihúzni a harcot, míg az európai diplomácia a fenyegetett európai béke érdekében kényszerülve leend tudomást venni ügyünkről, és közbenjárásával becsületes, dicsőséges békére segítni, áldozattal bár, de a szabadság alapján.
Azonban Görgeyben mint vezérben egy hibát láttam. Győzni tudott, de nem a győzelmet használni. Megpihent minden győzelem után, mint Hannibal Cannaenál. Minden győzelme taktikai volt, stratégiai eredményű egy sem. – A szőnyi győzelem marengói lehetett volna, ha tartalék serege által, mely kétórányira veszteglett hiába a csatahelytől, űzeti a tönkrevert ellenséget. Bécs egy érett alma gyanánt hull vala kezébe ütközet nélkül, s Olmützből megszökik a vért szomjúzó Habsburg-ház. De ő nem használta győzelmét. Időt adott Ausztriának magát összeszedni, időt az orosz intervenciónak, Jellačićot háborítatlanul el hagyta szaladni 12 000 emberével, kit egytől egyig el lehetett volna fogni, s ami a legtöbb, míg én azt parancsolám neki, küldjön Buda alá egy hadtestet (8-10 000 embert), 30 000-rel pedig űzze folyvást, s ne hagyja pihenni egy percig is a szétvert, desperált németet – ő megfordítva, 10 000 embert küldött a német után, azt is csak Győrig, senkit Jellačić után, s 30 000 emberrel, 7000 huszárral ment ostromolni Budát, ottvesztve napokat, heteket – míg azt valék neki írni kénytelen, hogy félek, Buda Mantuánk lesz, de már ha ott van, minden érdek azt kívánja, hogy el ne menjen, míg be nem veszi. Bevette dicsőségesen, mert dicsőbb ostromot nem mutat a história, de elveszett három hét – és ismét pihent, és ismét elveszett egy hét, és vele a haza.
Én ekkor nem valék a táborban. A hatvani, tápióbicskei, isaszegi csaták napjaiban oly kimondhatlan gondosságot affektált személyem biztossága iránt, annyira emlegette, hogy mozdulataiban jelenlétem által zsenírozva van, mert nemcsak az ellenségre, de reám is kell ügyelnie, nehogy elfogjanak, s velem, mint mondá, elvesszen a haza, hogy én nehogy valamely baleseményt a harc folyamában e zsenírozásnak lássak tulajdonítva, Gödöllőről visszamentem Debrecenbe, hol egy párt a követett bölcs unalomból oly veszélyesen kezdett intrikálni, hogy nemzetünknek s nemzetünk becsületének érdekében le kellett a gyáva árulás hídját égetnem végképp a függetlenségi nyilatkozattal, melyet a nép lelkesedéssel s annyi erőfeszítési készséggel fogadott, hogy ha Görgey*mesterkélt árulással nem lép közbe, megtörjük a fél világ erejét is győzhetetlenül.
Azonban én Görgeyben nem árulót, hanem csak egy vitéz katonát, de – mint maga mondá – tapasztalatlan vezért láttam, s mert a sereg élén olyat szereték vala látni, ki gyorsabban menjen előre – őbenne pedig több volt, mint maga is mondá, az organizáló talentum, mint a hadvezéri, Damjanichnak szántam a hadvezérséget, s Görgeyt a hadügyminiszteri tárcával kínáltam meg. Elvállalta, de nem jött, állítá, hogy Buda bevételéig a seregtől el nem jöhet, s különös talentummal bírván elkedvetleníteni vagy eltávolítani a biztos embereket, Damjanichot rábírta, jöjjön Debrecenbe őt helyettesíteni. Elborzadtam e hír felett – de Isten is elhagyott, mert Damjanich kikocsizván búcsúzni seregétől, Komáromnál lábát törte el, s e lábtörés elveszté a hazát.
Görgeynek újabb ürügy nem jőni el a hadseregtől, mert, úgymond, nincsen vezér – szép ürügyek alatt húzta az időt, megtartani minél tovább lehet a fővezéri s miniszteri hatalmat, amazzal kezében tartani a legjobb 50 000 főnyi sereget, emezzel diszponálni a többi seregek felett. Sokszor sürgetém, sőt parancsolám, tegye le a fővezérséget, engedelmességet affektált, de kérdezé, kinek? Nincs más vezér, mint Bem, és ez igaz volt, mert Vettert intrikáival lehetetlenné tette, felszólított, hívjam fel Bemet, de ez időbe került, Bem Erdélyt nyomban el nem hagyhatá, s a két hatalom húzódva a kezében maradt.
Idejét többnyire útban tölté a tábor és Buda között – távollétében kedvenc táborvezérkari főnöke, Bayer ezredes rendezé a mozdulatokat – nyolc mérföldről a csata mögül; csata veszett csata után; Görgey elment helyrehozni a veszteséget – és a sereg imádta mint nemtőjét, ismét hazaszaladt miniszteri foglalatosságai végett, de amint most világos, jelenlétét arra is használta, hogy kapcsolatba bocsátkozzék a nemzetgyűlés azon pártjával, mely rettegve maga, rettegést terjesztett mindenkor maga körül, s vészkárogó pletykáival többet ártott a hazának, mint az ellenséggel szövetkező reakcionáriusok.
És kezdett terjedni a gondolat, hogy az orosznak meg kell adni magunkat. Az orosszali pacifikáció eszméje Görgey környezetéből szivárgott szét látatlan.
Eközben megtörtént az orosz invázió. Seregeink ekképp állottak:
Fősereg Komárom körül (bár az utóbbi hetekben Görgey inkonzultus csatározásaiban igen sokat vesztett),
még mindig: 45 000 emberBács-bánáti sereg 30 000 emberErdélyi 40 000 emberFelső-tiszai (Sárosban)12 000 emberMáramarosi hadosztály6 000 emberPéterváradi osztály 8 000 emberÖsszesen: 141 000 ember
a csatatéren, azonkívül új meg új batallionok állításban, mert a nép, magasztos érzetétől hevítve, szavamra örömöst állítá fiainak ezreit – a ruhabizottmány irtózatos eréllyel dolgozott, 19 lovasezred tartalék századjai mindig teljesen, ágyúöntödénk, fegyver- s kardgyárunk, puskaporos malmaink, salétromgyáraink örökös tevékenységben, kórházaink 20 000 beteget ellátva, váraink élelmezve, gabonagyűjtelékeink százezerekig, s én kötelességem szerint öntve lelket a népbe, s ügyelve a hadviselési készletek minden ága felett.
Ily készülettel talált az ausztro–orosz invázió. A szerbek legyőzve, az oláhok pacifikálófélben, a főváros kezünkben. Ki kételkedheték, hogy a harcot meggyőzzük? Készültebbnek érzém a nemzetet a kombinált osztrák–orosz erő ellen, mint Ausztria ellenében tavaly, és porrá zúztuk a kevély hitszegő Ausztriát, hogy kegyelmet volna kénytelen koldulni természetes ellenénél, az orosznál, mert igazságos lenni még bukásában lenni sem akart szegény, üldözött hazánk iránt.
Ellenünk három tábor állott, de szakadozva, 80 000 osztrák, 140 000 orosz, s Jellačić a déli ármádiával, 40 000 főnyi erővel. A feladat az volt: külön-külön verni meg az ellenséget. Görgey hozzájárultával tervet állapítánk meg.
A Galíciából betört fő muszka erővel döntő csatába nem bocsátkozunk. A felső-tiszai hadsereg útját tartóztatva vonul hátra Pest felé. Ez alatt Bem kitisztítja Erdélyt.
Vetter megveri Jellačićot, vagy lassan felvonul a Dunán átkelve Buda felé, Görgey pedig a győzhetetlenné edzett 50 000 főnyi hőssel, azt a Duna bal partjáról rögtön a jobb partra lökve, és Komáromra támaszkodva, s általam folyvást erősítve, egy döntő csatában megvív Ausztriával, s győzvén halad gyorsan Bécs felé – vesztvén, Komáromra támaszkodva tartja magát, míg vagy a tiszai sereget, vagy a bács-bánátit magához vonja, vagy Bem 20 000 emberrel segítségére jön. Szóval megverni külön Ausztriát, az orosz bármennyire haladjon is azalatt, s aztán egész erővel az oroszt rohanni meg, és a harcot körülmény szerint vagy Ausztriába, vagy Galíciába átjátszani, rosszabb esetben pedig 50–60 000 emberrel Fiume felől és Stíriának olasz földre menni, s ott a segített olaszok segítségével s Radetzky seregének magyar részeivel erősödve térni majd vissza hazánk felé. Ez utóbbi egy oly koncepció, mely következményeiben irtózatosan nagyszerű lehet.
Görgey ezen tervtől látszólagosan áthatva ment fel Komáromhoz a főrészt végrehajtandó. De ahelyett, hogy 50 000 emberét haladék nélkül Komárom mint tengely körül a jobb partra vetné, Győrnél 50 000 ellenében megütközik, 10 000 megveretik, s erre azt írja Pestre, mentsen a kormány, mit menthet, bankot, ruhatárt stb., s menekedjék Nagyváradra (hol saját terve szerint egy zászlóaljunk sem volt, az orosz pedig 60 000 emberrel a Tisza két partján állott), őtet pedig hagyja sorsára!! Mert túl van szárnyalva, s a fővárost huszonnégy óráig sem fedheti. Tanácsot tarték a jelenlevő tábornokokkal, s abban állapodtunk meg, hogy mindenekelőtt az ausztriai fősereg megveretése – nem sikerülvén, a tervet meg kell fordítani. Hadmunkálati bázisul a Tisza s Maros vonalat venni fel, Vetter segítségére siessen le Kmety tábornok 6000 emberrel Pápától (különben is a győri csata által a főseregtől el levén vágva), szabadítsák fel azonnal Péterváradot, s így egyik szárnnyal erre, másikkal Aradvárra (mit rögtön védkarba tevék) támaszkodva Jellačićot, Bemtől is segíttetve, tegyék semmivé, s Temesvárnak már messze haladott ostromát siettessék. Görgey hagyjon a mindennel ellátott Komárom alatt 22 000 embert a hatalmas várral elég erőst arra, hogy 50 000 osztrákot sakkban tartson, s magához vonva a Pest körül rögtön egybegyűjtött pótlék seregeket, siessen Pesten át 25–30 000 emberrel a ceglédi vonalra az oroszt feltartóztatni, míglen a három ellenség egyike, Jellačić, meg leend semmisítve, mi hogy annál bizonyosabban megtörténjék, a tiszai sereg (Wysocki és Dessewffy alatt 12 000 emberrel) Ceglédről gyors marsban lesietend Bácsba Vetter segítségére, mihelyt Görgey 25–30 000 emberrel helyét az oroszok ellenében elfoglalandja.
E terv szerint a koncentráció Bács-Bánátban történendett meg, az összeköttetés Bem seregével biztosítva, s Jellačić tönkretétele bizonyos, s a sansz ismét úgy állott, hogy az alsó győztes sereg, a lassan levonuló Görgeyvel egyesülve vagy az orosznak homlokot fordíthat, s elég erős lesz azt egy csapással szétverni (semmivé tételét majd a nép végzendette el), vagy nyitva volt az út Fiume felé, vagy fel vissza Komáromhoz az ottani sereggel egyesülni Ausztria ellen.
Csány miniszter s Kiss és Aulich tábornokok küldettek fel Görgeynek megvinni a parancsot, hogy másnap 25 000 emberrel induljon gyors menetben Budára, poggyászszállítás végett gőzhajók küldetvén rendelkezésére. Ő azt felelte, hogy engedelmeskedik, s másnap indul. Azonban megszegte szavát, nem jött, hanem katonai revoltot improvizált haditanács színe alatt, mely őt a hadügyminiszterség letételére s a hadvezérlet folytatására kényszerítse (aminthogy jövőben magát hadvezérnek nem a kormány megbízásából, hanem a tisztikar választásából nevezé), haszontalan ütközetbe bocsátkozott, temérdek vért elpazarolt, s engedetlensége miatt leparancsoltatván, orvosi bizonyítványt küldött be, hogy megsebesült, s nem jöhet – az intrikának főrugói leparancsoltatván, betegségekkel menték magokat, a kormánybiztos velük kolludált*, s színleg őrizet alá tétetett, a sereg pedig körülkeríttetni hagyatott, s minden összeköttetés a kormánnyal elzáratott – azonban az elzáratás előtt még ismételve ígéretet tőn, hogy a koncentráció szükségét átlátja, s le fog jőni, mihelyt lehet, de most körül van kerítve, nem lehet.
És mégis ez engedetlenség nem vesztette volna el a hazát egészen. Igaz, hogy Wysocki s Dessewffy seregét nem küldhetők Vetter segítségére – nem lévén, ki az oroszok ellenében helyét elfoglalja a ceglédi vasúti vonalon –, és Bem sem küldhetett segítséget a Bánátba Jellačić ellen, mert Erdélybe nagy erővel törtek be az oroszok, de tettünk, mit emberileg lehetett. Egy hét alatt új 14 000 főnyi sereget állítottunk, ruháztunk s fegyvereztünk fel, Perczel tábornok alatt Cegléd- s Kecskeméten, mely Wysockival egyesülve az oroszokat tartóztatá – a kormány Szegedre vonult, ott ismét egy hét alatt 7000 embert állítottunk ki, Aradot mindennel elláttuk, Temesvár ostromához új 28 nagy ágyút teremténk egybe, Guyon tábornok pedig Jellačićot* erősen megverte Verbásznál, és Titelig leszorította, s akképp Pétervárad az ostrom alól felszabadult.
De kipótolhatatlan veszteség volt egyik puskaporgyárnak a másik után elvesztése (Kassa, Eperjes, Beszterce, Buda, Nagyvárad, Nagyszeben), nagyon érezhető hiány a fegyver szűke, mit készíteni eleget lehetetlen volt, becsempészni pedig még Vidinből sem lehetett, mi miatt hiába kezdék állítani városról városra járva új 30 000 főnyi tartalék sereget – mihez a lelkes magyar nép ezrenkint tolult, mert megígértem, hogy magam vezérlendem –, érezhető csapás volt Bemnek több vesztett csatája, mi az erdélyi sereget paralizálta, elveszté pedig a hazát az, hogy Görgey maga s legközelebbi környezete bujtogatva terjeszték a hadseregben a hitet, hogy győzni lehetetlen, hogy tovább harcolni kábaság, s hogy Görgey érzi a kötelességet, a tiszteket, kik vele harcoltak, mindenesetre megmenteni. És azon sereg, mely fegyverét balance-ba véve*, lövés nélkül, Vörösmarty Szózatát énekelve ment neki a keresztbattériáknak, s félerővel verte ki erdős hegyekből s sáncok és paliszádák mögül az ellenséget – a sereg, mely szuronnyal rohanta meg az ellenség rohanó lovasságát, mely patron nélkül ment énekelve a csatába, e sereg hosszas machinációk által demoralizálva, gyáva tisztjeitől minden csatánál elhagyatva, irtózatos fáradalmak által elcsigázva, rossz diszpozíciók miatt haszontalan csatákban megharmadolva, a győzelem hitétől, az önbizalomtól erőszakosan megfosztva, vezényletben, tisztjeiben elnémetesítve – e sereg megtanult futni, s elhinni, hogy nem bír az ellenséggel.
Így volt előkészítve Magyarország bukása.
És ily sereggel, 30 000 főnyivel megindult Görgey Komáromtól, három héttel későbben, mint kellett volna – mint mondá, azért, hogy az orosz seregen magát átvágva, velem a Tiszánál egyesüljön – de menetéről nem írt, nem izent semmit. Midőn Vácnál csatázott, Perczel 26 000 emberrel Nagykáta körül állott, de Görgey nem írt, nem izent semmit, ha egy szót izen, az oroszt két tűz közé véve semmivé tesszük, de hallgatott. Csatázott egyedül nagy erő ellen Váctól Losoncig, onnan forszírozott marsokat téve jött a Sajóig, elprédált hasztalanul 10 000 embert, és eközben parlamentírozgatott, küldöttségeket, ajándékokat cserélt az oroszokkal.
Putnokról küldött pénzért, egy betű jelentés nélkül, hogy hová és merre tart. S izené, hogy nincs muníciója, de nem izente, hogy hová küldjem, küldtem mégis, magam mentem őt felkeresni. Mentem, míg az orosz kozákjai egy negyedórányira száguldoztak körülöttem, de ő nem küldött munícióért, hanem Rakamaznál hármas erővel állva, 10 000 oroszt békében hagyott Tiszafürednél – mert, úgymond, nem akarta munícióját ellőnni, s védtelenül áteresztett a Tiszán 60 000 oroszt. Seregének egy részét tevé az első hadtest azon Nagysándor tábornok alatt, ki egykor a tábori kamarilla körében azt merte mondani, hogy aki katonai diktatúrára mer kacérkodni, őbenne Brutusra talál, és Nagysándor titkos futárt küldött hozzám, hogy őt és seregét Görgey szándékosan el akarja veszteni, mindig őt teszi ki egyedül az ütközetnek, támasz nélkül. Míg a futár hozzám érkezett, Nagysándor Debrecennél tönkreveretett, míg Görgey két hadtesttel háromórányira oldalt időzött. Írta, hogy a Berettyónál pozíciót veszen, s nem vőn, sőt Nagyváradot fegyvergyárunkkal, ágyúműhelyeinkkel, puskapormalmainkkal feladta védtelenül, s vonult, ütközet nélkül hátrálva Arad felé, koncentráció végett, mint mondá – árulás végett, amint kisült.
Míg ezek így történtek, Perczel egyrészről az orosz seregtől nyomatva, másrészről a Duna mentiben 55 000 főnyi erővel levonult Haynau által szoríttatva, ügyesen levonult Szegedig, hová Guyont nyolcezernyi seregével alulról felrendelém, más 5000 ember segítséget teremtek, s egy hét alatt roppant redutokkal s vadászárkokkal tevém tarthatóvá a szegedi síkságot. Ott volt egybegyűlve 34 000 ember, s én csata nélkül nem akarám elhagyni Szegedet, de Dembiński, a vitéz, de vagy elaggott, vagy sokat felejtett fővezér, az ütközetet lehetetlennek, Szegedet tarthatatlannak nyilatkoztatta, s a kormánynak a tömérdek hadigyűjtelékkel s a még működni sem kezdett pénzgyárral ismét vándorolni kellett Aradra. Dembiński átjött a Tiszán, három napig ütközött Szőregnél, de a Marosvonalt feladta, s a pénzgyárnak öt nap folytán ismét fel kellett bomlani, s menni Lugosra, az egyedül lehetséges helyre, hol hátulról Bem, elölről a Temesvárt ostromlott Vécsey által gondolók fedezettnek, de pénzünk két hét óta egy garas sem volt, s a sereg fizetetlen, de tűrt, nem úgy a tisztek, kik százanként futottak a csaták elől s kínozták a szegény népet ingyen fuvarokkal, poggyászaik, lotyóik számára mondhatatlanul – főbelövés, cassatio, semmi sem használt. A nép s a demoralizált sereg óhajtani kezdé a békét mindenáron!!
De a haza mindezek mellett mégsem volt volna elveszve. Egy nyert nagy ütközet ismét mindent helyrehozhatott a seregnél, s a népet megvigasztalandotta a szenvedésekért.
Én tehát azon tervben állapodtam meg, hogyha Dembiński a szőregi pozíciót elhagyni lesz kénytelen, vagy ha nem volna is kénytelen, de Görgey Aradhoz megérkeztének napja már tudva lesz, szintúgy Aradvár alá vonja magát, az ellenség követni fogja által a Tiszán, ekkor a két sereg egyesüljön, s nem gondolva azzal, hogy a Görgey után nyomuló orosz fősereg kétnapi marstávolságban közelg, egyesült erővel támadja meg az osztrák fősereget a Bánátban, melynek eszerint megveretése bizonyos, s míg Aradvár az orosz seregnek a Maroson átkelését késlelteti, mert kerületre kényszeríti, egyesült seregünk szorítsa a németet itt az ország végszegletében pihenés nélkül lefelé, melynek akkor semmi más menekvése nem leendett, mint az Oláhországba menekülés, úgyhogy egy csatával kilöktük volna az országból, mint Bem Puchnert kilökte, aztán pedig az oroszt ismét menni hagyva, amerre tetszik, seregünk vesse át magát a Tiszán Bácsba, s Újvidéknél által a Dunán, s tartván fel Komáromnak, s annak huszonkétezernyi seregét legalább félben felvéve, új erővel folytassa a csatát, melyhez Dunántúlnak áldozatkész tömérdek erejét felhasználni megtevék minden szükséges előlépést. Ha pedig tervem főrésze – az ausztriai seregnek kiszorítása – nem sikerülne, 50 000 emberrel Erdélybe húzzuk magunkat, s a passzusokat erősen védve, az erdélybeni ellenséget pedig túlnyomó erőnkkel széttiporva, az orosz hatalmat Moldva és Oláhországban támadjuk meg, mely megtámadás sikerének esetében a Porta is elhagyta volna kétkedéseit.
Azonban én nem magam lévén a vezér, irányt adhaték csak, a végrehajtás másoké vala. Dembiński Szőregnél megveretve már augusztus 4-én hátravonulni volt kénytelen, s vonult nem Arad, azaz saját várunk felé, hanem Temesvár, az ellenség vára felé, mint mondja, azért, hogy e vár ostromát az ellenség feloldásától megmentse – kábaság! –, mert folyvást veretve azt nem eszközölheté, hanem az ellenséges vár ágyúi alá szoríttathatott s Araddali összeköttetése, Görgeyveli egyesülése elzárathatott.
És valósággal egészen Temesvár alá űzte az ellenség Dembińskit, kinek (a temesvári ostromsereggel 40 000 főt haladó) hada a folytonos retiráda fáradalmai s nélkülözései közt szintoly tömérdeket vesztett, mint Görgey hasonló körülmények közt.
Borzadva láttam a hibát, s amint Görgey seregének első hadteste (Nagysándor 8–9000 embere, 42 ágyú) augusztus 8-án Aradra megérkezett, 9-én hajnalban nyomban útnak indítám Vingát elfoglalni s az összeköttetést biztosítani – ah, de a Görgey környezetéből kisugárzó demoralizáció az önbizalmavesztett sereget gyávává tette, s ezen hadtest, mely Buda falait első mászta meg, 10 000 ember és 18 ágyú által Dreispitznél megtámadtatva, úgyszólván lövés nélkül gyáván megszökött – s nekem nem maradt más, mint elszörnyedni afelett, mivé tehetik a legvitézebb sereget tisztek és a vezér.
9-én Görgey is megérkezett más két hadtesttel, 10-ére nyomban mind a három hadtestnek Vinga és Temesvár felé előnyomulása elrendeltetett, mire Görgey a diszpozíciókat meg is tevé.
Éjjel megérkezik a szerencsétlen tudósítás, hogy a Dembiński*-féle sereg közel Temesvárhoz tökéletesen szétveretett. Bem*a csata alatt érkezve vette át a vezényletet, de hiába, hozzájárult, hogy Bem, lovával megbukva, vállcsontját eltöré. A tudósítást Guyon írta, a rettenthetetlen, s még azt is írta, hogy a sereg tökéletesen szét van verve, ő maga Lugosra siet, romjait, ha lehet, összeszedni.
E csatavesztés Görgeyt kell vala, hogy sietségre ösztönözze, ellenkezőleg, midőn látta, hogy nincs sereg többé, melyre ellenében támaszkodhassam, levetette az álarcot, seregit a Maroson visszaparancsolta, s ezen iránta fanatizált sereg élére diktatúrai szerepre veté magát. Ha van annyi erő közelben kezemben, melyet csak látványul is fölállíthatok, serege élén fogom el saját kezemmel, vagy magamat összekoncoltatom – de egyedül valék.
Sőt kevésbé, mint egyedül. Görgey sohasem mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (azon párt által, melynek élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Szunyogh Rudolf állottak, s melyhez az erdélyiek kis kivétellel csaknem mind tartoztak) nem gyámolíttaték. De ezek már Buda bevétele óta konspiráltak vele, Szegeden a sétatér hősei mesterségesen terjesztik az eszmét, hogy csak Görgey mint diktátor menthet meg, az országgyűlés konferenciáiban is szóba hozták azt, s küldöttekkel zsibongták körül táborában, kik unszolák a diktatúrát elvállalni, de kit annyiszor megkínálék a hatalommal, még akkor sem tudott irántam őszinte lenni.
Az utolsó percben még három miniszter (Csány, Vukovics, Aulich) is vele szövetkezett, lemondóleveleiket azzal kísérték, hogy nincs más mód, mint az orosszal alkudni, a polgári kormánnyal pedig Paszkevics szóba sem áll, de Görgeyvel igen, mert vele folytonosan parlamentíroz. Tehát adjam át a kormányt Görgeynek.
Ezt Görgey maga írásban is kívánta.
Én számot vetettem lelkiismeretemmel. Ha nem teszem, s a haza elvész, örökké nyomta volna a históriában nevemet, életemben lelkemet a gondolat, hogy talán Görgey menthetett volna valamit a hazán, de a hatalomhozi ragaszkodásom miatt nem teheté. E szennyet emlékezetemen nem tűrhetém. Nekem nem kellett soha a hatalom. Kényszerítve viselém mindig. Előttem csak a haza szent képe állott. Átadtam tehát neki kívánsága szerint a hatalmat azon kijelentéssel, hogy ha valamely oly pacifikációra akarna lépni, melyben a haza tétele egyesek szubszisztenciája biztosításának feláldoztatnék, ezt árulásnak fognám tekinteni, s vele és emlékezetével Isten, világ s a nemzet előtt mint ilyennel bánni.
Görgey tehát a nemzet sorsának urává tőn, urává annyival inkább, mert a temesvári csatavesztés következtében a pénzgyárnak Lugosról ismét mozdulni kellett, s Erdély felé az út el levén vágva, Aradra mehetett csak, azaz Görgey hatalmába.
Én pedig Lugosra sieték, meglátni, mi ereje lehet még a hazának, ha Görgey* áruló találna lenni. Az utat szökevények fedik, kik közül ezreket valék kénytelen személyesen visszatéríteni. Lugoson találtam számra még nevezetes sereget, de melyről legderekabb tábornokaink némelyei, Kmety, Dessewffy azt mondták, hogy az többé nem ütközik, s az első ágyúroppanásra szétporlik, szökni készült minden, kivált a tisztek, a sereg éhezett, pénze semmi nem volt, én annyit kétségtelennek láttam, hogyha Görgey megadja magát, a lugosi sereget huszonnégy óráig Isten sem tartja együtt, mint szinte az erdélyit sem, mely különben is az utóbbi napokban csatát vesztett csata után, mindenütt, s melyben mindig legfőbb volt a reakcionárius elem.
Jelenlétemet egyes kalandor eszmék támaszára felhasználtatni nem engedhetém, s Orsovára menék, ezen passzust biztosítani azoknak számára, kik száműzetésbe menendenek a szolgaság elől. Én magam előtt a választás kettő közt állott, a halál nyugalma s a hontalanság irtózatos kínjai közt, amahhoz vonzott az annyi viszontagsággal terhelt s örömet alig ismert élettől undor. Emezt parancsolá a hazafiúi, keresztényi, családapai kötelesség, megfontolni, hogy épp a szerencsétlenség legfőbb fokán kell leginkább iparkodnunk az európai diplomácia útján valamit tenni hazánkért, hogy megtartsa az életnek valamely elemeit a jövendő számára, ezen közbenjárásra Anglia a tevékenység egyedüli tere, azért hát a számkivetést választám, s átjöttem török földre, oly célból, hogy Törökországon át Londonba siessek.
A török nagy szóbeli szívességgel fogadott, s Vidinig Oláhországon át fedezettel kísértetett, de itt Zia pasa azt mondá, személyem biztos, de tovább nem mehetek, míg Sztambulból rendelet nem jő.
Itt vagyok tehát három hét óta tétlenül, mondhatlan szenvedések közt. Gyermekeim régóta távol valának tőlem, a haza egyik rejtett vidékén, nőm, a kétségbeesett nő, de anya, elment felkeresni kicsinyeit, az anyai kötelesség fel fogja tartani, míg mentve lesznek gyermekeink, aztán összeroskad az élet kínja alatt, s megszakad az egyetlen reménykötelék, mely az élethez csatol.
Azonban hagyjuk a panaszt, mely hozzám nem illik.
Görgey augusztus 13-án megadta magát az orosznak, s amit mondék, igazolá a tapasztalás, 25 000 ember, 170 ágyú s a háború viselésének Aradra gyűjtött minden készlete roppant veszteség, de ez nem veszté el a hazát. Szavamra, a magyar nép, melyet a hála és szeretet mondhatlan bizalommal köt hozzám, ezereit újra kiállította volna, hanem e példának hatása veszté el a hazát. A vitézlő nép kész volt volna küzdeni, ily magasztos hazaszeretet nincs sehol a világon, de a tisztek csak saját személyüknek s összezsarolt poggyászaiknak megmentésére gondoltak, és sereg adta fel magát sereg után, a legjava (Vécsey) legelőbb Török és Lázár osztályaival, majd meg Bemet is elhagyta serege, tisztjei tudta nélkül, kapituláltak az ellenséggel, s míg én, a milliókat kezelt kormányzó hazám örök szeretetén kívül nem hoztam semmit magammal, s büszke vagyok, hogy egész vagyonom 200 arany, az erdélyi tisztek semmit sem kötöttek ki a kapitulációban, mint bagázsiájok biztosítását!
Vége van a dicsőségnek, egy fényes meteorja volt. Letűnt. Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Betárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.
Akadályozva levén abban, hogy személyesen Londonba siessek, önöket, uraim, kell megkérnem, hogy minden kezeket mozgásba téve, iparkodjanak valamit tenni hazánkért. Feszített munkásságuk most szükségesebb, mint valaha.
Én ekkint gondolkozom.
A sír nem ad vissza senkit soha. Meghalt nemzet feltámadására nem mutat példát a história. A görög sem az. Galvanikus mozgás nem élet.
Azon kell tehát lenni, hogy nemzetünk számára a státuséletnek valamely eleme megmentessék a jövendő számára.
Ha Magyarország meghódítása egyszer bevégeztetett, szétdaraboltatott, az osztrák centralizációba beolvasztatott, Európa szokása szerint azt fait accompli-nak veendi, s mindennek vége van, talán örökre.
Most még a hódítás nincs bevégezve, mert Komárom s Pétervárad még nem adták meg magukat. Most tehát még ideje volna az angol mediációnak. Miért hagyott el minket Anglia ekkorig? Mért tette kétkedésével lehetetlenné, hogy a török, természetes szövetségesünk, merje magát, még késő nem volt, pronunciálni? Azért, mert faszcinálva volt egy erős Ausztriának, mint az orosz hatalom kontrapondiumának eszméje által.
Ausztria bukva volt, s csak orosz erő emelhette, emelte fel. Amaz álomesetnek tehát vége van. Anglia nem volt elég határozott arra, hogy a roskadó Ausztria helyébe egy erős Magyarországot engedjen emelkedni, már most láthatja határozatlanságának következményeit. Az erős Ausztria helyébe nem egy erős Magyarország lépett, hanem lépett eddig nem létezett momentum: „Ausztria mint az orosz szatellisze.”
Mihelyt ügyünkbe az orosz beleegyezett, sem győzelem, sem veszteség esetében nem volt többé lehetséges, hogy a harcból egy erős Ausztria lépjen elő életbe, mint az orosz antemurálisa*. A lehetség csak az volt, hogy vagy én teszem a magyar nemzettel semmivé az oroszt, s helyreállítom Lengyelországot, s a töröknek reális önállóságot eszközlök, vagy orosz befolyás fog parancsolni Bécsben, Pesten, Triesztben, Majlandban, Prágában, Olmützben. Ez volt az egyedüli sansz. És ezt Lord Palmerston nem látta be? Vagy azt gondolta, magamra hagyatva is bizonyos, hogy az elsőt bevégzem?
Már most vegyük fel a dolgot ausztriai, vagyis ama faszcinált téveszme szempontjából. Ha Ausztria, az orosz kegyfonalán tengődő Ausztria eltörli Magyarországot, s mindent centralizál, ha a bécsi kabinet centrális hatalmának még Magyarország históriai státusélete fenntartásában sem lesz barrière-je sehol, ameddig a bécsi kabinet parancsoland, az orosz parancsoland, mert amaz ennek csak tiszttartója. Ha tehát érdekében van Angliának, hogy az ausztriai ház kapjon és megtartson valami önálló erőt, az önállásnak valamely elemét, azon kell lennie, hogy Magyarország vagy tökéletesen független hatalom gyanánt szolgálja a Német Császárság által erősíthető Ausztriának védfalul az orosz ellen, vagy az ausztriai ház alatt maradva, históriai státuséletének, nemzetiségének, konstitúciójának feltartásával tegye képessé Ausztriát az orosz ellenében némi önállásra vergődni.
Különben a centralizált Ausztria – orosz Ausztria.
Használják tehát fel, önök, uraim, az angol nép szimpátiájában rejlő morális erőt, tartsanak meetingeket, szóljanak Cobdennel, értekezzenek a kabinettel, petícionáltassanak a parlamentnél, hogy Anglia lépjen közbe Ausztriának Magyarország önálló konstitúciójának megtartásával az orosz elleni erősítésére.
Látják önök, uraim, hogy ennek motivációjára nem is kell magyar szemponthoz, a históriai jog, a szabadság, a humanitás eszméjéhez folyamodni, elég maga az érdek szempontja, mely mindent nyom Anglia politikájában is.
Hozzájárul a Török Birodalom szempontja. A török ösztönszerűleg érzi, hogy bukásunkkal ő is bukott. A belgrádi basa sírva fakadt bukásunk felett, s áruba bocsátá európai birtokait, mert, úgymond, látja, hogy a töröknek nincs két-három évig többé helye Európában. Még a gyermekek is imádkoztak győzelmünkért. Természetes. És ha látnák önök, mint én látom, a rothadásnak jeleit a törökön, látnák a borzasztó elgyengülést az orosz ellenében, látnák a fatalisztikus rezignációt azon eszme iránt, hogy bukásunkkal „sie dem Untergang verfallen sind”.
Szerbiában hat hónap alatt a török egy várat sem bírand többé, s lesz belőle Oláhország-forma orosz satrapia, s az orosz befolyás alatt a horvát és szerb népre támaszkodó törökországi szláv népfajok szétporlasztják a Török Birodalmat, mint a száraz anyagot.
Agyamban az eszmék ekképpen alakulnak.
Legkívánatosabbnak látnám, ha egy Coburg lehetne magyar király, oly szövetség alapján Ausztriával, hogy Ausztriának minden kül- vagy belmegtámadtatás esetében 100 000 ember fegyveres segítséget maga költségén adni köteleztessék. Azonkívül még vagy kétszázmillió adósságot is elvállalhatnának.
Ha ez nem lehet, második óhajtás Leuchtenberg mint magyar király. Ez lehetséges eszme, ezt különösen ajánlom. Ha ez sem lehet, az angol mediáció Ausztria önállóságának érdekében. Legalkalmasabb mód erre egy európai kongresszus, melyen egyszersmind a török, német s római dolgok is arranzsíroztatnának.
Iparkodni kellene azon lenni, hogy diplomáciai állásunk némileg fenntartassék, s nekem Batthyány külügyminiszter ellenjegyzése mellett megengedtessék ezen értekezésekbe némileg befolyhatni.
Ausztria irányában Magyarország konzisztenciája bázisával az 1848-i szankcionált törvényeket kell sürgetni mindazon koncessziókkal, melyeket a nemzetgyűlés a különböző népfajoknak megadott. Ütközés köve a hadügy. Talán egyenlíthetne oly modifikáció, hogy Magyarország 60–100 000 katonát tartozzék háború esetére adni segítségül Ausztriának, s a civillista nevelésével valami adósságot is elvállalni.
Most még személyeinkről kell szólanom.
Hírlik, hogy a Porta elhatározása személyeinket ki nem adni, hanem lakásul valami helyet akar asszignálni a birodalom belsejében vagy valami szigeten.
Én részemről köszönöm ezen gráciát. Nekem nem kell. Ez rabság. Én rab nem leszek. Élni, csak hogy éljek, nem akarok, nem fogok. Az ily pártfogástól halállal fogom magam megmenteni. Nekem, hogy éljek, szabad ország levegője kell, és kell életcél. Ez csak kettő lehet. Használni valamit hazámnak, s családomat magamhoz véve, munkám után gyermekeimet táplálni s civilizált emberekké nevelni, mint törökországi glebae adstrictus rab egyiket sem teljesíthetem. Alamizsnát pedig el nem fogadok.
Én tehát magamat ezennel angol pártfogás alá helyezem, s kinyilatkoztatom, hogy a török kormánytól semmi más pártfogást nem kívánok, s el nem fogadok (inkább kiadom magam az orosznak), mint azt, hogy engedjen engem szabadon menni Angliába.
Kérem önöket, igyekezzenek eszközölni, hogy az angol kormány ezen engedelem megadását a Portánál számomra kis kíséretemmel, s azok számára, kik azt használni akarnák, reklamálja, s utasítsa konzulait minket pártfogásuk alá venni.
Itt van kívülem gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter, Mészáros, Dembiński, Bem altábornagyok, Perczel, Guyon, Wysocki, Kmety, Stein tábornokok, számos törzs- s más tisztek, mintegy 3400 katonák, azonkívül az olasz és lengyel légió és némely civilisták.
A közvitézek s a polgári sorsúak s katonatisztek közt sokan örömest visszamennének, de nem bocsáttatnak. Itt kell vesztegelniök pénz nélkül, minden nélkül. Eledelt kapnak, egyebet semmit. A katonák nagy része mezítláb, köpeny nélkül. Itt van a híves ősz. Halnak, mint a legyek. Nem kapnak cipőt, egy fillér pénzt, s mégsem eresztetnek haza. Ez irtózatos barátság!
Eszközlendő volna, hogy ki akar, hazamehessen, s kapjon útra valami segítséget. A tisztek pedig kapják vissza saját lovaikat, miket tőlük Calafaton jogtalanul elvettek.
Kérem az angol kormányt, vesse magát közbe, hogy amnesztia hirdettessék, s ha kivétel kell, dezignáltassanak a kivételek. Nem magamért szólok. Én nem látandom ez életben hazámat. Én életemmel leszámoltam.
Hanem nőm, gyermekeim hazánkban bujdosnak. A humanitás nevében kérem az angol kormányt, legyen oly kegyes, számukra pártfogást s az angol föld hospitalitását megajánlani, s közbevetni magát Ausztriánál, hogy szabadon kiköltözhessenek a kontinens felé.
Kötelességemnek tartám ezeket önöknek megírni s a teendőkre figyelmeztetni. Felhatalmazom, levelem história részéből mind amit jónak látnak, nyilvánosan is használni.
Ha nem látjuk egymást ez életben, tartsanak meg emlékezetükben, Isten önökkel!
Forr