Az emlékmű helyének megválasztása is jelzi a gondolat komolyságát, hiszen két templom közé kerül. Igaz, a törvény háza van hozzá legközelebb, de fogadjuk el, hogy ez jelzésértékű is lehet. A csendesen szemlélődőnek feltűnhet az a — nyilvánvalóan véletlen geometriai szabályosság — talán egyenlő szárú háromszög, amelynek szögei rendre a Szentháromság — Szent István — Szent Forradalom emlékműve irányába mutat majd. Mondhatnánk, ez lesz a Szent Háromszög. Ennek az emlékműnek a forradalom szellemiségét magában kell hordoznia — e szellemiség tárgyiasult jelképe kell legyen. Ha nem hordozza, nem feszíti, akkor önmagában csak egy kő vagy csak egy fémdarab. Akkor vajmi keveset vagy semmit nem ér, semmit nem jelent csak díszlet lesz, ha az előtte megálló ember nem borzong bele a látványba. Mert élethalálharcot és a kegyetlen megtorlást kell egyszerre megjelenítenie — a sikolyt és a csendet kell láthatóvá tennie! Mert harc volt és megtorlás, Dávid Magyarország harcolt a szovjet Góliáttal és Dávid esett el. Ellentétben a bibliai képpel, Góliát vágta le Dávid fejét… Máraival folytatva „Es minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? /Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” / (…) Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
Kétszer hat napig tartott a reményteli harc, aztán csend lett, síri csend, s iszonytató bosszúállás évekig. Bosszúállás immár „testvéri” magyar segédlettel mondhatnám, de nem mondom, mert ezeknek az elemeknek, ezeknek a semmire sem jó, rongyembereknek csak annyi közük volt, van a magyarsághoz, hogy magyarul beszéltek, beszélnek! Előbújván a patkánylyukból, ahová reszketős félelmükben bújtak, patkánymentalitással, perverz cinizmussal rendeztek vérfürdőt! Olyat, amilyen Dózsa György óta nem volt a magyar történelemben, olyat, amelyre mindenkor és mindenütt emlékezni és emlékeztetni kell. Éljen hát bennünk a remény, hogy minden jó érzésű ember meghajtja majd fejét, s „lelkét” az emlékmű előtt, nem feledve: megbocsátani lehet, de felejteni soha!
ÉLES MIHÁLY
2004. október