Éles Mihály blogja

Sok évszázada már,hogy

Könyves Kálmán király

törvényileg így rendelkezett: –

“boszorkányok pedig nincsenek” –

mert nem  anya szülte őket csak a képzelet;

ezért születhetett meg ez a rendelet.

Azóta a boszorkányok így farsang táján

felajzva attól, hogy – nem égetik őket máglyán,

kerengve szálldosnak a képzelet szárnyán.

Szállnak ide, repülnek oda, no nem Malév gépen

hanem a már jól bevált karcsú seprűnyélen!
Ez persze csak legenda, kitanálmány,
mert a nevük immár nem is gonosz boszorkány,
hanem szerethetően szelíd HÁZI SÁRKÁNY!!!

Farsang 2012. február 10. Éles Mihály

Se többet, se kevesebbet, mint az ország más tájain sorra alakuló MIÉP szervezetek. Ám a mi helyzetünk valamivel nehezebb; az ország talán  ” legfertőzöttebb” területén akarunk gyökeret ereszteni és szárba szökkenni. Néhányan – elszántak – bizonyosak vagyunk benne , hogy maradtak még zugok, fertőzetlen szigetek, ahonnan biztatást, bátorítást kaphatunk. Szükségünk van erre, no meg a cselekvő támogatásra, mert most még az esélytelenek kis csapata vagyunk ,de az esélyesek seregévé  kell szerveződnünk. Ha nem sikerül, akkor  azzal a szomorú tudattal , de tiszta lelkiismerettel nézhetünk majd tükörbe: mi megpróbáltuk! Kik és mi ellen kell országosan is, itt helyben is sereget gyűjteni? A válasz most rövid. Ki – ki nyissa meg az ” ablakát” és meglátja. Meglátja , hogy milyen iszonyatos mértékben és gyorsasággal folyik a leépülés! A magyarság indiánsorsra juttatása, tudatilag és lélekszámban egyaránt. Mindez természetesen nem fegyverrel ( óh, mily barbár gondolat ) hanem finoman, módszeresen, cseppekben adagolt médiaméreggel és más fondorlatos eszközökkel, alig észrevehetően.

– Fogy a magyar (!)  halljuk, olvassuk most már naponta, holott évek óta sokkal többen halnak meg , mint születnek. Nos hát intézkedik a kormány: emeljük meg a gyógyszerárakat a csillagos égig, zárjuk be a kórházakat! Gyorsítsuk egy kicsit a tempót, mert az idegenek már itt toporognak lakásra, munkára, esélyegyenlőségre várva! Esélyegyenlőség?!  A látszatra sem figyelnek. Gőzerővel folyik a kirekesztés: az alacsony vagy középjövedelmű családok gyermekeinek kirekesztése a felsőoktatásból. Elviselhetetlen terhet rakva a szülők vállára, a mégoly tehetséges gyerek sem tanulhat tovább. Ám a magyarság kirekesztése más módot is találtak. Egy nem állami főiskola – a 75.000. – Ft. -os félévi tandíj mellett  – felvételi tárgyként a judaisztikát ( ! )  is megjelölte , noha Magyarországon ilyen tantárgy nem ( még nem) szerepel a tantervekben. Szemünk előtt nulláznak le nagy értékeket, hogy aztán bagóért magánkézre, magánzsebbe kerüljön az a vagyon, amihez nekik úgyszólván semmi közük, mert létrehozásában nem vettek részt . Szelektálhatnak, válogathatnak a munkaerőpiacon is a jó urak  –  ez nem kell , mert fiatal és szülni fog, ez meg mert közelít a nyugdíjkorhatárhoz , ez meg pláne nem , mert nagy a szája , amaz meg barna, ez meg túl fehér bőrű! Ha élni akarsz ,lesned kell a szemöldökrándulásaikat , tűrnöd kell álkapitalista fennhéjazásaikat. A kisemmizettek, a megalázottak serege pedig csak nézi, elhűlve nézi és kérdi: mi jöhet még? Nyissuk most tágabbra azt a bizonyos ablakot, nézzük meg , kik azok, akik ezt a gyalázatot tették, teszik velünk! Bizony ezek az urak ugyanazok –  vagy ivadékaik és eszmei rokonaik – akik az elmúlt évtizedekben idegen fegyverek védelme alatt, idegen eszméket hazudozva és  idegen érdekeket védve, idegen szívvel árultak el minket!  Ők , akik ” háborús bűnösöket keresve ,” ellenforradalmat” fröcsögve  fiatalokat akasztottak, internáltak, nyomorítottak meg. Ők , akik ’56 – ban pufajkában vezényeltek sortüzet fegyvertelen honfitársaik ellen, válogatás nélkül gyermekeket, nőket, ártatlan tüntetőket gyilkolva halomra. Ők , akik – néhány reformkommunista mellett – hidegvérrel akasztottak földművest, bányászt, segédmunkást, orvost, tanárt. Tették ezt egy torz eszme vonzásában, s most ennek az eszmének épp az ellenkezőjére esküsznek “igaz” hittel  –  ismét csak idegen érdekeket is védve.

Ma nem a szuronyok , hanem másfajta fegyver , a pénz mögé bújnak. Hatásában ez iszonyúbb pusztítást fog végezni, mint a golyók, és most nem egy tüntető tömeg, hanem a magyarság van a ” célkeresztben” . A nemzetidegen érdek már ássa a gödröt, hogy a széléhez terelve minket, önként ugorjunk, vagy testi és szellemi végelgyengülésben beleszédüljünk. A MIÉP megalakulásától kezdve erre figyelmeztet egyre kétségbeesettebben , de a hangja elenyészik: a ” zavaró állomások” elnyomják. Ezt a hangot szeretnénk erősíteni, ugyanakkor figyelmeztető felkiáltójel is lenni.

Tiszaszederkény, 1996. február Éles Mihály

KOVÁCS  BÉLA   BÁCSI  HALÁLÁRA!

” Annak pedig, aki csinált valami megjegyzésre méltót az életben, elöregedvén így kell beszélnie. Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be ; ne kapassatok el. Ne kompromitáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort , de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal,  arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál legyőzhető, ha én, lám elestem is. ”  Ezekkel a gondolatokkal birkózott Illyés Gyula , hosszasan készülődve az örök talányba , a megfejthetetlenbe vezető útra.

Béla bácsi, Te nem készülődtél. Erre az útra nem! Hiszen alig több mint két hónapja, hogy  válladon a hetvenhárom esztendővel, hoztad magaddal azt a “friss lángú fiatalembert” is,  jöttél az alapítók közé a ” diófát ültetők” örök optimizmusával. Jöttél, hogy kezdjük újra azt amit egyszer abbahagytunk, mert  hivatásos árulók becsaptak bennünket, elvették hitünket, elárultak minket  –  nem harminc ezüstért!  A tisztesség úgy kívánta akkor, hogy álljunk fel újra. Eljöttél, hogy újrakezdjük . A tétlenség felér az árulással. Jöttél, hogy tegyünk valamit ahogy lehet, amíg lehet…

A kiszámíthatatlan sors azonban más utat jelölt ki számodra. Ezen az úton mi már nem mehetünk Veled, mint, ahogy Te sem jöhetsz velünk az ötleted nyomán tervezett zarándoklatunkra a Vereckei hágóhoz. Nem lehetsz velünk testi mivoltodban, de szellemed ott lesz velünk, ott fog lebegni körülöttünk. Együtt fogunk körülnézni úgy  ahogyan őseink tették –  megszemlélve az új hazát!

Béla bácsi, nehéz lesz nélküled. Nehéz lesz nem hallani a rekedtesen is simogató hangodat. Nehéz lesz melegítő emberséged nélkül. Lesz megint MIÉP – közgyűlés, de az már nem olyan lesz nélküled. Lesz majd politikai vita is, de hiányozni fog az érvelésed, a tapasztalatod.

Drága Béla bácsi, legyen Neked könnyű a föld, nyugodj békében.  Isten veled!

Tiszaszederkény, 1996. február Éles Mihály

” …egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI!”

Az emlékműsor az  ’56 – os forradalomból csak  Nagy Imre kétségbeesett rádiószózatát idézi a magyar és a világ népéhez, valamint Tamási Áron Magyar Fohász című írását. És mégis ötvenhatról, ötvenhatért szól Ady, József Attila , Pilinszky János, Nagy Gáspár, Reményik Sándor, Kányádi Sándor, Illyés Gyula, Ratkó József, Hobó és a Biblia által – ZÁVORY ANDREA , BADONICS ADRIENN és egy gyereksereg közreműködésével.

A színpad három részre tagozódik:

Az egyik oldalon az egyetértő, együtt éneklő ( fényes szelek nemzedék ) a másik oldalon a gondolkodó, vagyis a kételkedők, középen pedig a krónikás és a mesemondó. A fényes szellők  vörös nyakkendős nemzedéke együtt énekli ( Nagy Feróval  magnóról) a Mint a mókus fenn a fán…, Mienk a föld és más mozgalmi dalokat.  — majd csalódottságuk, meghasonlottságuk jeléül leveszik a nyakkendőt és eldobják.

Talán itt kezdődik 1956 október 23.

“…Reszketnek a vizek iszapjától

És mégis,mégis tisztátalanul

Semmi kedvük sincsen tovább menni”

“Eladtam nekik mindenem, dalokat, verseket, táncot./ De minden kevés volt ahhoz, hogy feledni tudjam a láncot.”

A mesék meséjében a mesemondók mesemondóját (a költők kötőjét ) hallgatva  megváltoznak az emberek, a gőgös szerény lesz, a haragos megbékül, a hazug igazmondóvá válik, csak a kegyetlen zsarnokokat nem tudja megváltoztatni “mert azok soha nem tudják végig hallgatni”.   A zsarnokság bosszújától a haláltól a költők költőjét és híveit a Tűzszárnyú madár mindig megmenti a   –   mesében –teszem hozzá ! A valóságban pedig ” hol zsarnokság van – ott zsarnokság van” .

“Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy a harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje” -nem így lett!

“…a sír NIncs  sehol…”
” Lebegsz az idő vizében és nem nézel hátra./ Jobb is mert akik otthon maradtak, csak egy napot kaptak,  hogy rendbe tegyék életüket / és ha nem tudják meg kell halniuk / Bár a halál néha jobb , mint az élet.”     –    ” a sír nincs sehol. ” _
” Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások

Ezerszer Messiások

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek

Mert semmit se tehettek

Óh, semmit se tehettek. ”

” ..a sír nincs sehol…”     –  és a gyilkosokat nem lehet néven nevezni…  –  Jaj a legyőzötteknek! Dicsőség a legyőzötteknek!  Ámen.

Éles Mihály

1992. október 19.

” …ide a Trónt! a világ végén jártam

s otthagytam a látogatás jelét!

Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,

és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt:  –  Te nyomorult majom, te

te barbár ész  és erő – szörnyeteg,

azt hiszed, hogy míg féktelen  hatalmad

harc és önzés fűti , lebírsz engemet? ”

( Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása )

Nem mondhatnám, hogy zsúfoltságig megtelt a tiszaszederkényi  Vásárhelyi Pál Művelődési Központ nagy terme a verset szerető érdeklődőkkel június elsején. Annál örömtelibb tény, hogy a versmondó versenyre elég szép számmal jelentkeztek, neveztek be. Tizenkilenc általános és középiskolás diák állt ki a színpadra – feledve gátlást, szorongást  –  örömöt szerezni a hallgatóságnak és önmaguknak. A huszadik század költőit idézték meg a versmondók Áprily Lajostól Illyés Gyulán, Kónya Lajoson, Pilinszky Jánoson,Radnót Miklóson, Szabó Lőrincen át Pincés Juditig. Különös véletlen , hogy egymásról nem tudva négyen – öten is Szabó Lőrinc verseiből választottak. Ráérezhettek arra , amit Illyés Gyula mondott 1945 -ben, hogy tudniillik Szabó Lőrinc Magyarország legnagyobb élő költője. S ezt nem azért mondta, hogy könnyebben vakarhassa le a háborús bűnösök listájáról!

A  műsor versenyen kívüli produkcióval kezdődött. Egy tüneményes tehetségű , nyolc – kilencéves  kisfiú , Szabó- Maák Zoltán, jegyezzük meg a nevét, mert ha a felnőtt világnak nem sikerül elrontania őt, akkor nagyon sok örömöt fog szerezni a verskedvelőknek. Ez a pöttömnyi emberke a költő partnereként bontotta ki, láttatta meg velünk azt a világot, amelyet a költőapa Szabó Lőrinc, Lóci gyermekvilágából láttatni akart.

” …ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én  gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.”

Az már természetes , hogy a versenyzők értékelésénél a zsűri nehéz helyzetbe került, dönteni, rangsorolni kell, ez a dolog természete. A közép – és általános iskolás diákok – két korosztály – a zsűri bölcs döntése alapján kétszintű  értékelést kaptak. Mindkét csoportnál kiosztották tehát az elsőnek, második és a harmadiknak járó díjat. Ezt követően a zsűri elnöke Závori Andrea művésznő  jó tanácsokkal látta el a versmondókat. Beszélt a hangsúlyozásról, szünetek, pontok, vesszők fontosságáról a versmondásban. Légzéstecnikai bemutatót tartott , majd közös játékba vonta be  a versmondókat és a vállalkozóbb szellemű pedagógusokat. ” Egy meggymag megy  Magyra,/ meg megy még egy  meggymag  Magyra. / Megvagy meggymag! Te vagy a fogó!” – Ratkó József nyelvtörő kiszámolósdiját játszották el jó kedvvel.E gy kérdésre , hogy mondaná el legkedvesebb versét  a művésznő ezt válaszolta . Mindig az a legkedvesebb, amelyiket éppen mondja. És hallottunk tőle egy megrendítően szép önvallomást . József Attila : Nincsen apám…című verse rendítette  meg és terelte az előadói pályára, paradox módon mégse mer József Attila verset mondani, úgy érzi nem elég érett ahhoz, hogy ezt az iszonyú terhet elbírja . De azért a diák versmondókat biztatta mondjanak tanuljanak meg minél több verset, mert minden vers  amit megtanulnak, előadnak jobbít az előadón, jobbít a hallgatón. Mélység és magasság   — József Attila költészete teszi hozzá a krónikás  – mindkettő szédítő lehet annak , aki nincs tisztában önmagával , aki nem tudja magáról, hogy” tériszonya” van. Závori Andrea tisztába van önmagával! Ez a verseny, a fiatalok versszeretete, jó reményekkel tölthette el a jelenlevőket, hogy azért még nincs minden veszve. Bár a Magyar Televízió egykori vezetői, szellemirtói a Barbie baba kedvéért levették a műsorról a szombat esténkénti Vers mindenkinek című sokak által nézett műsort, ne csüggedjünk, forduljunk gyakrabban a könyvespolc felé!

Nem jelent meg sehol. Éles Mihály

Kapott feladatom, hogy három percben beszéljek a paraszti élet a paraszti munka nehéz, olykor embertelen megpróbáltatásairól. Tartok tőle, hogy bár nem vagyok egy szószátyár ember mégis túllépem néhány másodperccel ezt az időkorlátot. Aratási ünnepre jöttünk bár már közelebb van a vetés ideje mint az aratásé, de a szándék, hogy az aratási ünnep hagyománnyá nemesedjen, feledteti ezt a kis időeltolódást. Paraszti múltunk paraszti életünk egy darabjára, egy nagyon keserves , nagyon nehéz szakaszára akarunk emlékezni most és vélhetően a jövőben is. Az egyáltalán nem baj , hogy az ötlet a nyugdíjasoktól ered, talán akkor szomorkodhatnánk , ha e körben nem lelne támogatásra. Ennyit bevezetőül.

A magyar nyelv nagyon szépen árnyalja  azokat  a fogalmakat  amelyek tartalmilag fontosak a nyelvhasználat számára. Az élet fogalma  –  a paraszti életben nemcsak azt jelentette, hogy lélegzünk, gondolkodunk, alszunk, eszünk egyszóval élünk –  hanem a mindennapi kenyeret és amiből a kenyér lesz : a búzát és a gabonát is. A paraszti világban a kenyér egyenlő az élettel, tehát táplálék méghozzá főtáplálék ha nincs kenyér akkor nincs élet se. Ebből következik az élet tisztelete, féltése, becsülése is. Ennek egyenes következménye, hogy a paraszti világban önkézzel kevesen vetetettek véget az életüknek.

A nehéz körülmények között megtermelt ” élet” a kenyér féltése , óvása számos helyen a babonás hitvilágba is elvezetett. Ez nyomon követhető a vetéstől a kenyérsütésig.  Most idézetek következnek néprajzi gyűjteményekből.

” A vetés művelete valóságos szertartás volt.A magvetőnek előző este tetőtől talpig meg kellett mosdania, tiszta ruhát vennie, csak így kezdhetett a munkához. Az is előfordult, hogy a zsebébe fokhagymát tett a boszorkányok rontása ellen. A vetés ideje alatt nem volt szabad beszélni… Az is előfordult, hogy a karácsonyi ünnepi asztal abroszából vetettek. A munka befejeztével az üres abroszt a magasba dobta, hogy a gabona is olyan magasra nőjön.”

“Vasárnap és ünnep napokon tilos volt a kenyérsütés. Ha valakinek ilyenkor elfogyott a kenyere, kölcsön kért.  Kéménden azt tartották:  Luca napján nem szabad a házból kiadni a kenyeret, mert akkor a következő esztendőben nem fognak tojni a tyúkok.”

Idézet egy másik gyűjteményből:   ” A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A gyermeket kiskorától arra nevelik, hogy az utolsó falatig megegye. A héját nem szabad otthagynia. A vendég akkor sérti meg legjobban a háziasszonyt, ha nem fogyasztja el a leszelt karéjt.   A földre esett kenyeret meg kell fújni, egyes vidéken meg is csókolják, mikor felveszik.  A kenyérpocsékolás a leginkább tiltott dolgok közé tartozik.”

Ki ne emlékezne a jelenlevők közül az otthoni kenyérszegésekre: amikor  a megszegetlen kenyérre késsel rajzolt kereszt került elmaradhatatlanul! De hát ne feledkezzünk meg arról, hogy a vetés és a kenyérsütés között van a neheze az aratás és a cséplés! A jelenlevők többsége átélte, megélte ezeket a kínkeserves időket. Ismét idézet következik az előbbi gyűjtésből: – “A perzselő hőség, a megfeszített munkatempó különösen próbára teszi az embereket, s ha a körülmények úgy kívánják, éjszakába nyúlóan is dolgoznak a telihold fényénél. Sokszor a késő esti órákra jut a kévék keresztberakása, az elhullott kalászok összegereblyézése. Ha messze a tanya , a falú vagy a város gyakran haza sem mennek, ott alszanak a búzatáblában.”

” Sokat arattam a nyáron,

Keveset háltam az ágyon:

Hol erdőben, hol mezőben,

Hol a tarló közepében.

Jaj istenem minek élek,

Minek születtem szegénynek?

Ha nem lettem volna szegény,

Nem aratnék más kenyerén.”

A fent idézett körülmények ellenére születtek ilyen népköltések, rigmusok… De mert mindennek az aratásnak is vége van egyszer. A megkönnyebbülés, hogy a nehéz de jól végzett munka biztosította  a megélhetést , vidám hangulat , bálozás avatta ünneppé az aratás végét egy kis időre feledtetve minden gyötrő gondot.

Mi pedig ne feledjük, emlékezzünk, hogy ez már a múlt ez már történelem , de a mi múltuk és a mi történelmünk!

Elhangzott a szederkényi Idős Klubban valamikor kétezer táján!!!

Éles Mihály

A várossá válás harmincadik évfordulóján lehetőséget kaptam, hogy nyolc percig beszélhetek a tiszaszederkényi város rész múltjáról, jelenéről. Nehéz, majdhogynem lehetetlen vállalkozás, nyolc évszázad történéseit,még rövidre szabva is, a teljesség igénye nélkül megrajzolni. Szederkény története ugyanis Magyarország történetének a lenyomata, az ország történelme pedig nem volt híján zivataros évszázadoknak. Az adatolást Cseterki Sándor Tiszaszederkény története című munkájából vettem és még ahonnan tudtam.

Az első írásbeli említés 1268 – ból való, villa Scederkyn néven, első ismert tulajdonosa Ernye bán, azonban utódai hűtlensége miatt a tulajdonlás joga a koronára szállt. A tizennegyedik században a pápai tizedlajstromok Zederkun, alakban írják, a tizenötödik században már az ónodi uradalom tartozéka, a Czudarok birtokolják, ebben az időben már Zederken formában van írva, de a régi Scederkyn írásmód is előfordul. Majd a Perényiek birtoka, de a sajóládi pálosrendnek is van birtokrésze. A Perényiek után Báthory István, majd Forgách Zsigmond és neje Losonczy Anna következik. Tulajdonosai voltak a Rákócziak is György, Zsigmond és Pál . A Rákóczi javak lefoglalása után a gróf Erdődy család birtokába került a település.Nem feledkezhetünk meg arról sem,  Szederkény, szerencsétlenségére  török hódoltsági területen feküdt, aminek egyenes következménye, hogy a töröknek is adózott. A világért sem akarok tippeket adni az önkormányzati képviselőknek helyi adók kivetésére. Csak a kuriózum kedvéért sorolnék fel néhány adónemet. Olaj, búza, rozs , árpa, köles, lencse, méhkas, vaj és mátkaadó(!) S ha nem tudtak vagy nem akartak adózni, akkor lángcsóva repült a zsuppfedélre. Gazdák jöttek , gazdák mentek a telepűlés maradt a helyén. S hiába dúlt, égetett, pusztított tatár, török, kuruc, labanc a falu haló poraiból mindig újra éledt,mint a mondabeli Főnix madár. A krónika szerint viszonylagos nyugalom csak a szatmári béke után következett be.

Az első olyan adat  amely a falu létszámára utal 1746 – ból van, e szerint 500 református vallású ember élt itt. Szederkény igazából a századfordulón kezdett el gyarapodni lélekszámban is lakóházak tekintetében is. 1902 – es adat: 300 lakóház és 1691 lakos. A huszadik század történetének szégyenét, a két világégés szörnyetegét, szederkényi fiatalok vére is táplálta.  Az élet azonban a két háború között is élni akart. Egy 1926 – os adat szerint a faluban két kocsma, öt szatócsüzlet, egy fogyasztási és egy értékesítési szövetkezet működött a szolgáltatást három suszter, két csizmadia, három kovács, két kerékgyártó, három ács, és egy asztalosmester látta el.

Külön fejezetben kell szólnom az oktatásról és a népművelésről.  A krónika szerint a faluban a Református egyház által működtetett iskola igen jó színvonalon működött. Az iskola könyvtárában olvasókör szerveződött, jól prosperáló színjátszóköre és dalárdája volt . Az emberek érdeklődtek a világ dolgai iránt, noha a hírforrás igen szegényes mindössze egy rádió volt a faluban! 1941 – ben 1697 , 1994 – ben pedig 1763 volt az állandó lakosok száma. És ezzel elérkeztünk napjainkhoz.  Tagadhatatlan , hogy a térségben nagyobb részben a Szederkényiek földjére épült ipar , életminőségi változást hozott az itt élők számára. Hiszen előbb jutottak vezetékes ivóvízhez, járdához, portalanított utakhoz. Az ifjúság számára a továbbtanulás lehetősége helybe jött. Az iparvállaltok tárt karokkal várták a dolgozni akarókat. Ma jól működő Művelődési Központunk van melynek névadója Vásárhelyi Pál  Tiszaszabályozás tervének megalkotója. Figyelemre méltó a gondoskodás, a gondoskodó szeretet az idős emberek iránt. A szolgáltató házban szép és tiszta klub áll rendelkezésünkre, kedves figyelő személyzettel. Itt öröm idősnek lenni.

Elhangzott a tiszaújvárosi  polgármesteri hivatal dísztermében 1996- ban. Éles Mihály

Csak a nagy ég a tudója, ( én csak sejtem) hogy miért a közöny, a minden mindegy magatartás, múltunk nagybetűs napjainak felejtése.  Az egyik  nyilvánvaló ok: az elmúlt évtizedek agymosása, nemzetietlenítése, hazugságai talán mélyebben ivódtak az emberek tudatába, kitörölhetetlen nyomot hagyva a lelkekben. Most , amikor  tényleg minden kényszer nélkül, felszabadultan ünnepelhetnénk – amúgy tragikus történelmi múltunk néhány fényes napját, hónapját – csak ” félházra” telik Szederkény népétől. Pedig már harmadik éve olyan emlékműsorok születnek, – a szederkényi gyermekek közreműködésével – amelyben szív és lélek, illő alázat van azokkal szemben, akik a megfelelő pillanatban  tették amit tenniük kellett. – A megemlékezések hagyománya már, hogy nincs “ünnepi szónok”. A sötét színpadra egyenként, égő gyertyával jönnek be a gyerekek,  kokárdát tűznek az oldalfüggönyre egy-egy történelmi név elhangzásakor. A névsor nagyon hosszú. Közben halkan a háttérből Beethoven gyászzenéje hull!   –  “…A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés  tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus,költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő, és  Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek és találkoztak, beszéltek , egymással  . És velök egyszerre élt  és írt Vörösmarty Mihály is…”

– ” Mégis csak ők tartják a földet/ drága halottaink,/ csont törik, izom kékül, foszlik/ rajtunk a hús, az ing…”       Ábrányi Emil, Arany János, Kányádi Sándor, Márai Sándor , Illyés Gyula, Ratkó József, Mikszáth Kálmán könnyítik meg a visszaemlékezők dolgát, már-már a bőség zavarát idézve elő.

“Mit akartak Petőfiék? A magyar népet a magyar nemzetbe befogadni,s az így meggazdagodott nemzetet erényeivel a népek társaságába bekapcsolni. Ez több mint jobbágyfelszabadítás , vagy ” egy nemzetet az emberiségnek megmenteni”. Itt egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára. S ha tapasztalataink súlya azóta meg is nőtt rajtunk: a cél ma sem lehet más. Bizonyos, hogy rendszeresebb ismereteink vannak a magyar népről, mint 1848 márciusában. Petőfi a vándorló királyfi, leszállt a népbe s a betyártól a drótostótig egy egész kis népi bandérium kísérte föl a parnasszusra …”                   Hallottuk Kossuth Lajos üzenetét, hogy ” elfogyott a regimentje” a haza veszélyben  van. Láttuk a szép toborzó táncjeleneteket, a legények nehéz búcsúját a honmaradottaktól, anyától, mátkától,testvértől. Mentek” kötél” nélkül is mert elhangzott a hívó szó.      — ” A Kárpátoktól le az Al – Dunáig/ Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!/ Szétszórt hajával,véres homlokával/ Áll a viharban maga a magyar…”

Emlékszünk  a Kezdetre?   –  ” Valami villanyos melegség állta el akkor  minden tagomat, érzém, hogy végzetes szó az , amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is…”   — írta Jókai Mór március 15-ről. S emlékezzünk a Végre Damjanich János imájával:

” Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban; adj  erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált, erősen és férfiasan állhassam ki…Oltalmazz meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!  Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt és vezéreld akaratát a népek javára!  Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”

A krónikásnak most el kell hallgatnia; Soha többé ilyen imát! Soha többé ilyen halált! De a krónikásnak kötelessége a figyelmeztetés: ” El ne feledd a mezőt/ ahol ők elhulltanak, a hűk/ És a legvégsők a haza jobbjaiból.”

Locsi – fecsi Tiszaszederkény, 1993 március 15. Éles Mihály

” Alig van ember, kinek keblében a jó és a szép magvai a természettől hintve ne lennének…”

( Kölcsey Ferenc : Parainesis )

Az elmúlt két évben az eddig sorszámozott iskolák sorra vették fel  történelmünk nagyjainak a nevét, ügyelve arra , hogy ezek a nevek már “időtállók” legyenek. Ehhez a folyamathoz csatlakozott az Általános Művelődési Központ is amikor felvette Vásárhelyi Pál nevét. A névadó persze rengeteg apró és nagy munkával jár, amelyet csak egy jól szervezett csapat tud maradéktalanul elvégezni. Immár a végeredmény ismeretében mondhatjuk, hogy jó munkát végzett a csapat. A cél az volt, hogy egy méltóságteljes, a névadó személyiségét, példa erejű életútját hangsúlyozva, hivalkodástól mentes, igaz ünnep legyen. Mindez azonban hiteltelen lett volna az iskolások, óvodások tevékeny, mozgékony közreműködése nélkül. Egy tárlatra való szebbnél szebb festmény készült a Tiszáról és a környezetről, sport és szellemi vetélkedő tette mozgalmassá az előkészítés időszakát. Öröm volt látni az örömöt a lexikonban búvárkodó gyermekek arcán, amikor az első,bizonytalan, tapogatózó keresés után rátaláltak a helyes válaszra. Jó érzés volt látni és hallani az iskola volt növendékeit, akik megtiszteltetésnek vették, hogy a névadón szerepelhettek. És eljött a várva – várt nap november 20. Az ünnepi műsor bájos kezdete: a kiscsoportos óvodás “székre állt” és boldog szülinapot  kívánt. Ezután a Tisza eredet mondája következett. Majd az óvodások nem kis teljesítményt nyújtó, énekelve táncoló csoportja citeraszó mellett: ” ..Tiszapartján nem jó lefeküdni..” – azt mindenki tudja miért. A műsor további részének a főmotívuma, gerince a Tisza és a Haza szeretete az irodalom tükrében. A Tisza, a táj a Haza szeretete késztette Vásárhelyi Pált is és korát nagy tettekre. Nem tudni, hogy Bessenyei Györgytől kiindulva Petőfin, Adyn, Gárdonyi Gézán, szép Ernőn és Juhász Gyulán át ki mindenki írt még a Tiszáról verset, vagy prózát olyan szeretettel, simogatással, mely felér akárhány szerelmi vallomással!

És a Haza?!   “…az alanyi és a tárgyas ragozás, a hangrendi illeszkedés és az ikes igék, melyeket a külföldi olyan nehezen tanul meg, nagyjából ez az , amit sohasem lehet elvenni tőlünk, amitől nem tudunk és nem is akarunk  megszabadulni és amit a legtöbbször meghamisított, leggyakrabban félrehangsúlyozott szóval úgy szoktak jelölni: Haza! ”  – írja Bálint György.

Szeresd a hazát!  A Himnusz költőjének intelmei a “Parainesis unokaöcsémhez, Kölcsey Kálmánhoz” ( aki 24 évesen halt hősi halált a szabadságharcban) a hazáról és a hazaszeretet értelmezéséről. ” …Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért  kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden,  ami szerfeletti sok részre oszlik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok kebelében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”   Szeresd a hazát!  —  teszem hozzá Reményik Sándort idézve: – “Ahogy lehet” –

“Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal –

Krisztus- követő bús próbálkozással

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval

Tenyérrel,mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé –

Keserű, tehetetlen nevetéssel,

Békülve meg akármi rendeléssel –

Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett;

Hordozzuk, testvéreim ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedés virágzó életet.

Ahogy lehet…”

Locsi – fecsi   Tiszaszederkény, 1993. március 7. Éles Mihály

“Magyarország rosszul volt, meglehetősen van, de jól lesz!”

( Gróf Széchenyi István)

A história szerint már a 17. század emberét is foglalkoztatta a Tisza ármentesítése, azonban a történelmi helyzet a technika fejletlensége akkor még nem tette lehetővé a beavatkozást. A 19. század első felének viszonylagos békéje, háborúmentes évei  kedvező alkalmat kínáltak arra, hogy megoldják azokat az évszázados, nyomasztó –  fejlődést gátló  – gondokat, amelyeket a Tisza kiöntései okoztak. A gyakori kiöntések után lassan húzódott vissza a víz, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet, számos gyógyíthatatlan betegség táptalaja lett, nem beszélve arról, hogy a művelés alól is óriási területeket rabolt el. A magyar történelem nagy korának  —  amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a régen óhajtott szabályozási munkákat megtervezhessék, a munkálatokat elkezdhessék. Ez a kor , melyet ha csak egyetlen ember  – gróf Széchenyi István  – neve fémjelez akkor is NAGY KOR, de mellette és mellé felnőttek , hozzá méltó , cselekvő a nemzet felemelkedését ügynek tekintő hazafiak. — ” … E nagyszabású, az ország gazdasági fejlődésére évszázadokra kiható működésben egy szerény, de nagytudományú férfiút látunk Széchenyi mellett lankadatlanul dolgozni, eszméi megvalósításán fáradozni, nemes hévvel, hazafias lelkesedéssel és korát meghaladó nagy szakértelemmel. Ez a férfiú Vasárhelyi Pál a legnagyobb magyar mérnök; tudásban, lelkesedésben és érdemekben méltó társa a legnagyobb magyarnak …” Az idézett mondatok Vásárhelyi Pál századik születésnapján hangzottak el.

Ki is volt ez a puritán jellemű férfiú, a jó ügy odaadó, önfeláldozó harcosa?! Bevallhatjuk , a mindennapok embere keveset tudhat róla. Merüljünk el tehát, mártózzunk meg lubickoljunk kedvünk szerint abban a korban, amelyet naggyá tettek ezek az oly ritkán születő csodálatos elmék.

1795. március 25-én született, a ma oly kedvelt síparadicsomban, Szepesolasziban, a Hernád folyó északi oldalán. Édesapja Vásárhely Mátyás kántortanító, amiből talán következtethető, hogy a család nem volt egy helyhez kötve. Így történhetett meg, hogy a 9 éves Pál már Miskolcon járt algimnáziumba, mert a család időközben odaköltözött. Filozófiai tanulmányait viszont  Eperjesen fejezte be s utána  ” …akkoriban nem éppen kecsegtető mérnöki pályára szánta magát…”  A pesti egyetem mérnöki intézetében a két éves tanfolyamon minden tantárgyból kitűnő minősítést kapott. Az első évben úrbéri és erdőmérésekkel foglalkozott, majd a Tisza és Körös – Berettyó folyók vízrajzi felmérésében vett részt napi – díjas mérnökként. Itt jó alapokat szerzett a későbbi nagy munkákhoz. 1821. március 25 – én, éppen születésnapján feleségül vette Szentmiklósy Sebők Máriát a Jász – Kun – Szolnok megyei főorvos leányát. Kiegyensúlyozott, szép családi életet éltek, két gyermekük született. A család volt az a sziget, ahol kipihenhette testi, lelki fáradalmait, mert bizony nagy vállalásaiban volt mindkettőben része. Első nagy munkája a felső Duna vízrajzi feltérképezése. Ide a Körösön végzett munkától helyezték 1826 – ban. Jó szervező, határozott, ” boncoló elméjű” és még sok, rátermettségre utaló jel amelyre felfigyeltek felettesei, és 1829 – ben megbízzák a munkálatok irányításával. Az akkori országos építési főigazgató így értékel: “… a fölvételek pontossága, a kidolgozás helyessége, a földolgozott adatok teljessége, megbízhatósága és világossága és az egésznek nagy terjedelme tekintetében bátran nevezhető a világ első folyami térképének. ” A munka neheze azonban még ezután következett. Az Al – Duna sziklás, zátonyos, zuhatagos szakaszainak, valamint a Vaskapunak vízrajzi feltérképezése, majd a sziklás meder lerobbantása. Széchenyi István javaslatára őt nevezik ki e hatalmas munka irányítására is. A munkát 1833 – ban kezdik el kitűnő hazai mérnökgárdával, fegyelmezett, hozzáértő munkatársakkal. A tejesség igénye nélkül ezek a nevek: Kecse Ferenc, Wolfram József, Waisz József, Werter Károly, Todor Miklós. Hogy milyen embertelen, embert próbáló körülmények között végezték ezt a nagyfontosságú munkát, arról álljon itt egy idézet Kecse Ferenc magánleveléből:  ” … nagy részént őszi időt, egy falombokkal összve font kunyhóban töltvén el, a lég minden viszontagságának, egészségünk nem csekély veszélyeztetésével, s léterőnk érezhető fogyatkozásával ki valánk téve…Vaskapu zuhatagain legféltőbb kincsünkkel, életünkkel játszottunk…”

Ezekkel a munkákkal egyidőben mintegy “pihenésképpen” kezdték el Vásárhely Pál tervei alapján a Duna bal partján a hajóvontató út építését. Olyan sziklameredélyeken vágtak utat -( …ahol  egy zerge sem tudott volna elmenni!!”)  az akkori robbantási technikával, hogy mai szemmel nézve is csoda. Mindezekért a nem mindennapi munkákért megkapták az erkölcsi elismerést, csakhogy az anyagi elismeréssel, a fizetséggel már akkor is szűkmarkúan bántak. Majdnem hihetetlen de igaz, hogy Vásárhelyi családja is szükségben élt. Hiábavaló volt Széchenyi kérelmező levele, levelei. Idézet a királyi kancelláriához írt levélből: ” Ha Kegyelmes Ur  kérésemet átfutni méltóztatik, látni fogja, mi keveset kiván e férfiu, ki  eddig is már többet érdemel; de most dunai munkámban jobb kezem lévén rövid idő alatt még több érdemeket szerezhetend…” A nagy diplomáciai érzékkel is megáldott Széchenyi szót értett az orsovai pasával, a szerb fejedelemmel és a románokkal a dunai munkálatokkal kapcsolatban, de a kancellárián süket fülekre talált, kérését elutasították. Vásárhelyit azonban – az óriási fizikai megterhelés alatt testileg legyengülve és immár megalázva – fogva tartotta az ügy, amelyet felvállalt. A medermélyítést és a vontató út építését nagy nehézségek közepette 1837 -ben befejezték és ezzel Vásárhelyi dunai működése is megszűnt. Az országos építési igazgatóságra ” első hajózási mérnökké” nevezték ki, és ez a beosztás már a fővároshoz kötötte. Nyugalmasabb évek következtek. A család, a szellemi közeg amelybe visszatért feledtették vele a korábbi csalódásokat, aktív közreműködője a közéletnek. Erre az időszakra esik tudományos munkásságának kiteljesedése is, a felhalmozott gyakorlati és elméleti ismereteket közkinccsé teszi. Ezek közül néhány: A budapesti állóhíd tárgyában, Néhány figyelmeztető szó a Vaskapu ügyben, A  Berettyó vizének hajózhatóvá tételéről a Bega  vizének példájára, A sebesség fokozásáról folyóvizeknél. Ez utóbbi munkájában olyan törvényszerűségeket fedez fel, amelyeket előtte még senki sem. A magyar tudományos élet azonban még annyira zárt, hogy ez a felfedezés sem jut a külföld tudomására, így a dicsőség később más nemzet fiaira száll.  A Nemzeti Tudós Társaság ( Akadémia) elismeri tevékenységét, 1835 – ben levelező, 1838 – ban rendes taggá választják. És ismét eljött a nagy kihívás, a nagy kísértés! Széchenyi  régi álma megvalósításához hívja segítségül Vásárhelyit. Ez az álom nem más mint a Tisza – szabályozás. “… Nyilvános életemnek,  s minden politikai működésemnek alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj  hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s melly naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz …” vallotta Gr. Széchenyi István. Széchenyi a szervezéshez Vásárhelyi pedig a tervezéshez lát, lázas buzgalommal. A komplett Tisza – szabályozási tervet, amely minden adatot tartalmaz az időközben alakult Tiszavölgyi Társulat vitatja. Az érdekelt birtokosok sokallják  a költségeket s így a terv használhatóságát is kétségbe vonják. Ezt az önző vakságot Vásárhelyi már nem tudta elviselni, a vita hevében rosszul lett , 1846. április 8 – án a szíve megszűnt dobogni! Vajon rádöbbentek – e valamikor is a halálba kergetők, hogy ki járt közöttük?! (” … ki századokra szóló nagy művek alkotója volt, meghalt szegényen, itthagyva támasz nélkül rajongva szeretett nejét és gyermekeit, nem hagyva rájuk egyebet nevének fényénél, nagy alkotásai hideg emlékénél…” hangzott el születése századik évfordulóján.) A megrendült Széchenyi még jobban sürgette  – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését. 1846. augusztus 27 – én ő maga végezte el a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál , itt épült meg az első gát Dob és Szederkény között.8 km hosszúságban. Egy évtized múlva aztán rádöbbentek, hogy Vásárhely Pál terve kikezdhetetlenül jó. Csakhogy akkor már Vásárhelyi régen halott, Széchenyi pedig élőhalottként a döblingi intézet lakója. A két “legnagyobb” magyar úgy látott munkához,  – ahogyan a diófát ültető öregember  – hogy  tudta egy emberöltő nem elegendő a munka befejezéséhez. Tudták, nem fogják látni munkájuk “gyümölcsét”!  Ez a gyümölcs pedig szépre, jóra sikeredett, olyanra amilyenről álmodtak. A kortársak második honfoglalást emlegettek  (kb. 3 millió kataszteri hold került vissza  mezőgazdasági művelésbe) a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízépítőmérnököt pedig új honfoglalóknak! Jó sorsom és szerencsém úgy fordult, hogy a névfelvétel kapcsán kalandozhattam a régmúltban s e múltidézés döbbentett rá arra, hogy az általam eddig alig ismert Vásárhelyi Pál tulajdonképpen eszményeim megtestesítője. – A tiszaszederkényi Általános Művelődési Központ november 23 – tól, Vásárhelyi Pál Általános Művelődési Központ lesz.   Viseljük méltósággal, féltő szeretettel ezt a nevet, mert mi Tisza – menti emberek nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint nyugodt álmunkat és a megzabolázott, megszelídült örök TISZÁT.

Locsi – fecsi kiadvány.   Tiszaszederkény, 1992. november.

Éles Mihály