Éles Mihály blogja

Irodalomról, versről és prózáról fogunk beszélni az elkövetkező időkben. A gondolatok közvetítője, kötőanyaga az anyanyelv. Az anyanyelv amelynek a minősége az irodalom minősége is. Minél nemesebb ez a kötőanyag annál masszívabb, időtállóbb az irodalom építménye. “Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkodom, írok életem legnagyobb eseménye melyhez nincs fogható (…) Naponta sokszor gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok”. A nyelvművész Kosztolányinak, anyanyelvünk szerelmesének ihletett gondolatai ezek. Szerinte a nyelv legyen katedrális, a lélek temploma, szentély ahova csak áhítattal, illő alázattal lehet és érdemes belépni. Azt gondolom nekünk magyaroknak nincs okunk panaszra, nyelvünk kiállja a próbát más nemzetek nyelvével összehasonlítva is . Álljon itt néhány külhoni tudós, irodalmár, neves személyiség, véleménye a magyar nyelvről.
Sir John Bowing nyelvész: ” A magyar nyelv messze magasan áll, magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke (…) Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét.”
Jakob Grimm meseíró, az első német tudományos nyelvtan megalkotója: ” A magyar nyelv logikus és tökéletes felülmúl minden más nyelvet…” George Bernard Shaw nobel-díjas angol író: ” Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdülését.” Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774-1849) 58 nyelven írt és 103 nyelven beszélt. Egy német költőnek mondta a következőket: ” Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben…”
, – A bíboros nyilvánvalóan Petőfire gondolt! Most három – a Tiszáról – írt verset fogok felolvasni. Keletkezésük között körülbelül hetven-nyolcvan év telt el. Az első a nyelvújítás előtti időkben a XVIII. században, a második a XIX. században, a harmadik pedig a XX. században íródott. Közös bennük a természet gyönyörűséges megjelenítése, sugárzik belőlük a természetszeretet a természetcsodálat!

2011. febr. Éles Mihály

Az iwiw- en  láttam, hogy elérted a hatvanhatot.
Ajánlom meg ne állj, hagyd el amint tudod,
csak röpke négy év s máris itt lesz a hetven,
én megvárlak, hogy együtt hetvenkedjünk ketten!

Válasz erre:

Köszönöm Misikém, de – mint Te is tudod –

Mit ez a szám jelez nem érdem,  ÁLLAPOT!

Így van ez barátom, szóra sem érdemes,

Állapot csak, és még nem is kellemes!

Tibor

Az elmúlt század húszas – harmincas éveiben központi akarattól vezérelve sorra jöttek létre a civilszerveződések. Olvasó,- színjátszó,- gazdakörök stb. alakultak, mindez a falvak, kisvárosok évszázados lemaradásának felszámolására a felzárkóztatás szándékával. A népkönyvtárak által támogatott olvasókörök sokaságában szerezhettek ismereteket a kultúrától addig elzárt és szándékkal távol tartott tömegek. A színjátszókörök élővé varázsolták az addig ismeretlen színműveket, és egyéb irodalmi alkotásokat. Az Ezüst,- és Aranykalászos tanfolyamokon pedig a mezőgazdasági kultúra újdonságait sajátították el a gazdák. Felélénkült, megelevenedett a falusi, kisvárosi élet. Ehhez persze szükség volt megfelelő ismeretekkel bíró, a néplelket jól ismerő, áldozatkész népművelő gárdára. A népművelés éltetői, mozgatórúgói a mindenkori tanító, kántortanító, a lelkész, plébános a falusi orvos s a falu jegyzője, egyszóval a falusi értelmiség. S ha minden így együtt volt és a szándék, akarat is egy irányú volt a siker nem maradhatott el. Akkor létrejött a faluközösség, olyan közösség amelyik tudta mit akar, tudta hova tartozik, nem volt identitászavaros mert megismerte saját kultúráját és működtetni is tudta azt. Ahhoz tehát, hogy a falvak vagy a kisvárosok közösségeiben ilyen történelminek is nevezhető kulturális fordulat álljon be, összefogott, küldetéstudattal bíró értelmiségre volt szükség. S e küldetés beteljesedése nyomot hagyott a generációk minőségén, és évtizedekre meghatározta annak irányultságát is. A ma értelmiségének nyilvánvalóan már más kihívásokkal kell szembenéznie mint nyolcvan, kilencven vagy száz évvel ezelőtt. De az értelmiségi lét ma is cselekvésre kötelez, felelősséggel jár és ma is küldetésnek számít Tiszaújvárosban is. Az természetes, hogy a maga helyén teszi mindenki a dolgát a tanító, a tanár tanít, az orvos gyógyít, a mérnök tervez, épít, a bíró igazságot szolgáltat és így tovább. Ez így van rendjén. Ám valami mégis hiányzik. Hiányzik egy hely, nevezzük Fórumnak, ahol azt a sok egyedi ismeretet, felhalmozott tudást azt a minőségi és mennyiségi többletet – egy “gyékényre” összehordva – közkinccsé lehetne tenni. S ezen értelmiségi fórumon – József Attila után szabadon – a hozzáértők okos gyülekezetében hánynák-vetnék meg “száz bajunk”. Ez a fórum az önkormányzat mellett betölthetné a “Felsőház” szerepét, lendületet adhatna a város arculat formálásának. Tiszaújvárosban ugyan vannak civilszerveződések , de ha koncentráltabban jelenne meg az a felhalmozott tudástőke amelyet birtokolnak, minden bizonnyal hatékonyabban lehetne működtetni. A hatékonyság és minőség e két kulcsszó, amely a város jövőbeni fejlődését meghatározhatja. Az önkormányzat eddigi teljesítménye jónak mondható ( a kultúra, az épített környezet, az élhető városkép kialakításában) mégsem tartom ördögtől valónak e fórum életre hívását. S ha sikerülne összefogni és jól működtetni a meglevő szellemi kapacitástöbbletet, az csak hasznára válhatna az itt élőknek a jelenben és a jövőben egyaránt.
Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle III. évfolyam 4. szám 2010. december 23. Éles Mihály

“Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél”
(Dutka Ákos)

Próféták ( Ézsaiás, Mikeás ) prófétálták már sok száz évvel előbb, hogy Szűztől születik majd a Megváltó, a júdeai Betlehemben. A jövendölés beteljesedett; angyalok serege tudatta az örömhírt a nyájakat őrző pásztorokkal: megszületett a várva-várt Szabadító, menjenek imádni Őt. Napkeletről pedig bölcsek érkeztek egy fényes csillagot követve, mely csillag megállt egy istálló fölött, mutatva: ide született a Messiás! Mert bezáródtak az ajtók, bezáródtak a szívek, a lelkek a bebocsátást kérő, utolsó órás – áldott állapotú asszony – Mária előtt! Nem fényességes palotában, hanem egy istálló jászlában feküdt – barmok között – a világ jótevője. Az írástudók nem ismerték nem is ismerhették fel, mert nem ilyen szegény jövevényt vártak s nem is számoltak vele. Nem számoltak Jézussal aki azért született e világra, hogy magára vegye annak összes bűnét, s általa jobbá, igazabbá váljon a világ.
– “Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.” – Azért jött, hogy a szemet szemért – helyett – hirdesse: -” aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!”
– Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenséged helyett – arra tanítja az embereket, hogy: ” szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért! (…) Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!”
– Íme Jézus tanításainak rövid summázatában is benne van egy élhetőbb világ eljövetelének ígérvénye.

Azért jött, hogy megszabadítsa az embert a dölyftől, az önző kapzsiságtól és a képmutatástól s helyette uralkodjék el a jóság, szelídség, és a szeretet ; legyen békesség és jóakarat a földön, az emberek között.
Ezen útravalóval küldi el tanítványait is: – “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében… ” Adják tovább a szeretet igéit azoknak akik már rég áhítoznak rá . Mert szeretetéhség volt ( és persze van ma is ! ) az emberiség jobbik felében. Így terebélyesedhetett ki, terjedhetett el tehát századokon át, az akkor ismert világban Jézus igazsága, s erősödött, izmosodott erős hitté, hitvallássá, majd – hatalommá.
Mert “hatalommá” vált a keresztény egyház, emberarcú, embertermészetű nagyhatalommá, (földi halandókkal, esendő, gyarló emberekkel) a HATALOM minden ismérvével: dölyf, képmutatás, önző kapzsiság – Jézus nevével!
Jézus nevében lobbantak fel a máglyák, teltek meg a gályák és kezdődtek évtizedekig tartó öldöklő háborúk, kegyetlen harcok Európa nyugati felén! Nemzet nemzet ellen, testvér testvér ellen, itt is ott is, a krisztusi igazságot hirdetve,tűzve a zászlókra! És a végeredmény: nemcsak egy felcserélt ” buta betű”, keresztény helyett keresztyén ( az is csak magyarul) ahogyan Illyés Gyula írta, hanem halottak tízezrei, máig be nem gyógyult sebek! És persze a meghasonlást követő – megújulás. Akkor ! – És most?!

“Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
“Miatyánkod” bár mindenki tudja”
Dutka Ákos ezerkilencszázhuszonháromban írt sorai, soha sem voltak időszerűbbek mint éppen napjainkban. Mert ma ott tartunk, hogy az Európai Unió (lám ismét Európa!) szövegezett alkotmányának előszavában, bevezetőjében sem kaphat helyet a keresztény gyökerekre való utalás! E globalizált világ nagyobbik hányadát már nem érdekli, nem érinti nem hatja át a keresztény erkölcsiség, a keresztény hitvallás. A két “Úr” közül végérvényesen a Mammont választotta ; – ” Kihűlt a sziv, elszállt a lélek,/ A vágy, a láng csupán a testé; / Heródes minden földi nagyság, / S minden igazság a kereszté…” ( Ady Endre: Karácsony ) Igen ma is minden igazság a keresztre feszített Krisztusé ! Ám mégis a hazugságé a diadal, mégis a hazug világ tombol! És nincs mit tenni, mert gyérül a hitvallók száma és hatása, ereje gyengül ; Amerikában már templomokat zárnak be. Napi újsághír: ” Garázs vagy drogrehabilitációs központ lesz a tavaly bezárt clevelandi magyar templom helyén.” – Jézus szavai: ” Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának. (…) Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, lesznek földrengések mindenfelé, lesznek éhínségek: a vajúdás kínjainak kezdete ez!” És a vég?! – El kell, jöjjön az idő amikor (amint “Róma s erős Babilon leomlott”) majd össze dől a globálbirodalom is ez a furcsa torz szülemény , maga alá temetve az imádott Mammont . – Mert nem történhet másképp!

Bármi történt is a mögöttünk hagyott két évezredben, Jézus születésének titka, Karácsony misztériuma, semmit sem veszített varázsából, az emberiség ünnepe maradt. Bár csillog-villog az a mesterséges hideg fény ami körülveszi, amely egyre zavaróbb, egyre bántóbb, mégis a belülről sugárzó fény az erősebb – mert az jászolmeleget áraszt . S a világon, a földkerekség legeldugottabb zugaiban is ünnepelnek és vágyakoznak az emberek egy szerethető, békés világ után, a krisztusi igazságok beteljesedését várva. Hit , remény s annak a bizonyosságnak az óhajtása, hogy a :

“Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…”

Éles Mihály
2010.december,23.

Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle

Jött   két varázslatos ember
tettvággyal,  lendülettel,
a Gondviselés vezérelte  őket,
a mindig, mindenütt, kórusépítőket.

Erdélyországból jöttek…
Szusszanásnyit ha pihentek,
tekintetük körbejárt e kies tájon
– s már hallották is:
miként zeng majd itt a zsoltár és a kánon!

A gondolatot követte a tett;
a Református Kórus így született!
A toborzóra jöttek sokan
össze is állt a négy szólam.

Kicsi volt az énektudás,
de nagy volt az akarás!
Magasan volt a mérce,
a kórus kapaszkodott,hogy elérje!

Nem tudtuk mi  a kis vagy a nagy terc,
mégis öröm volt minden  áténekelt perc.

Azóta eltelt tíz esztendő
melyben több a jó, mint a  felejtendő.
S, hogy mi az ami  felejthető lehet,
amit kihullathat rostáján az emlékezet!?

Talán az út  amely  verejtékes lehet,
de mindig az öröm forrásához vezet:
ahonnan az ének, lélektől lélekig száll!
Melyről így írt,száz éve Babits Mihály:

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja mások énekét is szépnek.”

Már tízéves a repertoár
elhangzott népdal, népdalzsoltár,
énekeltünk himnuszt, örömódát
magunknak is szerezve  sok – sok  örömórát!

És, hogy mi az öröméneklésünk titka?!
– elárulom  –
öröméneklésünk titka:
az maga JÓZSI BÁCSI és JUDITKA.

Éles Mihály

“Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok

S terhére e föld száz Pontiusának”

( Ady Endre )

Ady Endre csaknem száz  évvel ezelőtt  megjelent verséből a fenti idézet első sora, nem kérdőmondat hanem szikár kijelentés, lélekhasító, szívfájdító   megállapítás. De ” akiknek  van füle  a  hallásra” azok kihallják belőle a máig ható, a ma is aktuális  kétségbeesés kiáltását is,  mert ma is égető valóság,  ma is akad száz Poncius s még több farizeus, akiknek terhére vagyunk.  Most ismét mély gödör szélén állunk –  ahová egy… hamiskártyásokból álló, társaság vezette. Olyanok akiket csak a jó lapjárás érdekelt s itt a piros, hol a piros össznépi becsapós játékot játszattak velünk. Ráadásul elbizakodott gátlástalansággal próbálták kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt gyermekké tett népet!  Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök,  ha tudták,  hogy  hazát árulnak!  – “Merjünk kicsik lenni”  hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik lenni! Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel elmentek a Kempinski Hotelbe a román miniszterelnökkel együtt örülni, évfordulót ünnepelni, koccintani arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták! És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság megtagadásánál! Mertek riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval.  Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni.  És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, falvak közbiztonságát, a vasútvonalakat megszüntetni… A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és állampolgár egyaránt –  most már nem kevesebb mint a megmaradásunk a tét, mert rohamosan fogy a magyar! Vészjósló a statisztika: évtizedek óta többen halnak meg mint ahányan születnek. S már igény merült fel az ország felvásárlására is  , ( egy kis    “nagyhatalom” első embere , gőgös elbizakodottságában jelentette be , hogy:  ” Izraelnek precedens  nélküli  sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket,  fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” –  mert van bőséges, jó minőségű   ivóvize, van folyója, és a födje jó, legelőin a fű kövér…). Jól láthatóak a jelei annak , hogy ez az úr nem a levegőbe beszélt. A magyar kormány pedig tudomásul vette az elhangzottakat lapított, nem volt diplomáciai jegyzékváltás s nem kérették be az illető ország nagykövetét sem.   A Kárpát- medencében  rokontalan  magyarságot sokan, sokszor akarták már elveszejteni ;  –  “Isten csodája, hogy még áll hazánk” . Az első próbálkozás még a kezdet kezdetén 907-ben  történt Pozsony mellet, ahol  az egyesült európai haderő ütközött meg Árpád népével,  amikor is egy királyi dekrétumban egyértelművé tették  a célt  :  ” …  a magyarok kiirtassanak…”).  – Ám eddig szemtől szemben: kardok által, ágyúkkal vagy tankokkal – de bankokkal  és lassan ölő médiaméreggel és ráadásul ilyen intenzitással, céltudatossággal még  sohasem támadtak ránk! Amint már tapasztalhatjuk is,  a pusztításnak e sunyi, alattomos formái   veszedelmesebbek minden eddigi próbálkozásnál . Adós fizess (!)   mert ha nem fizetsz, akkor  jön a kigyúrt  végrehajtó-terminátor és ellentmondást nem tűrően, szenvtelen könyörtelenséggel végrehajt,  –  “pusztuljon a lakos!” Tízperced van arra, hogy összepakolj s  földönfutóvá válj.  –    A magyarság indiá A tatárdúlás után lehetett ilyen kétségbeejtően rossz  állapotban az ország.  Ám IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most( is) új honfoglalás – pontosabban hon(vissza)foglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk, vissza mindent amit eloroztak a gátlástalan kufárok! Ha nem tesszük akkor megérdemeljük utódaink megvetését. – A végveszélyt vizionálva vetődhet fel a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, hogyha így túl lehet adni az országon, annullálni – ezerszáz évet, akkor érdemes volt-e   idejönni itt letelepedni? Nem lett volna-e   bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?!  Akkor legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatunk persze a gondolattal,  mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Megmutatja az ezerszáz esztendőt; kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét,  Dózsa György égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! – És megmutatva persze a mérleg  másik serpenyőjét is ; mi vethető össze az iszonyattal. – Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta, ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezte az országot és a ( később oly  hálás !)  nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb ideig karddal a kézben… – S  ha mindezt előre tudja,vajon miként cselekszik?! – No de ne játszadozzunk tovább ezzel a valószerűtlen, szürreális álomjátékkal, térjünk vissza inkább a rögvalósághoz s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal: “Ki mondja meg, mit ád az ég? ” – a ránk következő években, évtizedekben, netán évszázadokban. Velünk vagy nélkülünk? –  Sötét a jövőkép, mert se közelben se távolban nincs a kiutat megvilágító “fáklya”, csak  pislákoló  fény s a remény! A ma valósága: véget ért végre a ” perc- emberkék dáridója”, s minden bizonnyal olyan emberek kerültek a kormánykerékhez akik számára az ország nem lehet kótyavetye tárgya,  akik  tudják, hogy ez a maradék haza – nemcsak a mi jussunk, hanem az utánunk következő reménybeli generációk jussa is. Tekintsünk hát bizakodással a jövőbe, ( a jelen helyzetben úgysem  tehetünk mást!)  hogy mégis csak lesz újjászületés.   – A história szerint Árpád honfoglaló népének száma  – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – nem érhette el a fél milliót sem. S az általuk vérrel, verejtékkel megszerzett, megőrzött hazát mi  nem veszíthetjük el nem adhatjuk fel!   – ” Fut, fárad a sok idegen. / Miért? hogy tápja meglegyen, / S mi tőlük várjuk a csodát/ Föl ékesíteni e hazát? / E jog nekünk / Szent örökünk.”( Vörösmarty: Jóslat ). –  Éljünk hát  e joggal, s legyen végre “megvilágosodás”  az elmékben, uralkodjon el végre a józan ész (!) és segítsen  az utolsó előtti órákban.  És mindenekfelett kössön össze bennünket a hit, a remény és a szeretet…

Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle III. évfolyam 3. szám 2010.szeptember 23. Éles Mihály

A nyár első hónapjának első fele az ünnepekké. Ünnepeljük a tanítókat, a tanárokat mert kitartanak s még állnak a vártán! De a búcsúzók, ballagók ideje is ilyenkor jön el.  – ” Mi búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…”  hangzik fel ilyenkor  országszerte az ismert dallam és szöveg a  távozók, szomorúan-vidám énekhangjain. A ballagó-búcsúzó elköszön óvodájától, elköszön iskolájától,  s vár rájuk az  ismeretlen, az óvodásra iskola, az iskolásra pedig még (!) egy másik iskola! Újabb és újabb kihívások folytonos láncolata, a megmérettetések sokasága mint ama bizonyos nagybetűs életben. S ki-ki viszi magával, hordozza egy életen  át a ballagótarisznyát a belerakott útravalóval. A családi fészek melegéből hozott  értékrendet, értékeket, kiegészítve  tanult  hozzáadott értékekkel-  így lesz kerek egésszé a batyu.

Magam is ballagtam egykoron ifjonti hévvel, lelkesedéssel akárcsak a maiak, mert a ballagások hangulata, természete sohasem változik   –   az bizony örök! Először ezerkilencszázötvenhatban , másodszor ezerkilencszázhatvanban.  Igen ennek    éppen ötven esztendeje… Erre emlékezni jöttünk össze –  a huszonnégyből már csak tizenhatan – május elsején, a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium egyik osztálytermében. Az igazgatóasszony  egy- egy szép oklevelet adott át mindenkinek névre szólóan , kézfogás kíséretében. Az oklevélen a következő szöveg olvasható:  –  ” A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium szeretettel és megbecsüléssel adja ezt az arany emléklapot Éles Mihály öregdiákja részére, aki 1960-ban érettségizett az Alma Mater falai között. –  Nyíregyháza,2010.május 1.”

A most kétszáznégy esztendős   ” Alma Mater ” ódon falai között mi emlékezők pedig időutazást tettünk – ha csak órákra is – visszafiatalodva ötven, hatvan évet. E virtuális időutazás után –   kedvem támadt a valóság látására is. Visszatértem hát a múltamhoz, a kezdethez, oda ahol elkezdődött emberi arculatom formálódása. Vissza  boldog  gyermekkorom helyszínére, fényképeket készíteni, olyan képeket rögzíteni amelyek már réges -rég  beégették magukat lelkembe s csak velem együtt enyészhetnek el.  Fényképek az egykori házunk helyén zöldellő kukoricatábláról, s egy torzó    ( négy fal)  az ELSŐ ISKOLÁM helyéről!  Ez az iskola egy volt az ötezerből amelyet a húszas-harmincas években építettek, éppen a magamfajták felemelésére! Házunk kőhajításnyira állt az iskolától, mondhatom szerencsés közelségben. Ám szerencsétlenül nagy távolságra az osztály és iskolatársaktól. Ők voltak csak  az igaz hősök, ők akik a környező tanyákról  (Bessénytanya, Kolbárttanya,Fellegvártanya, Zsidótanya, Mikótanya)  bejárva naponta három-négy kilométert tettek meg  oda is  vissza is . Jöttek gyalog  – tavasszal,  nyárelőn, – vállukon a házilag szőtt vászonból készült tarisznyával (bakóval), mintha egyenesen Váci Mihály tolla alól sorjáztak volna: – ” A búzafények áramló mennyében / szinte dudolva jött a gyalogút / ezerfelől – és vezetgette kézen /  a tarisznyába botló kisfiúk, / s a pipacskendős kislányok hadát.”       – S jöttek ősszel s télen is tűzrevaló fával,  lábukon – a testvértől kölcsönvett – csizmával…

Nézegetem az első népiskolai értesítőmet  (fedőlapján az  angyalos címer )  amelyet a Demecser -Vártanyai iskolában állított ki a szép arcú, szép nevű   – Mennyei Katalin tanítónéni.  Ám az első tanítónénim nem ő hanem a Tiszaszentmártonból származó Orbán Irénke volt. Ő az a halk szavú, kedves mosolyú tanítónéni, aki arra is rá tudott venni, hogy  az első osztályt képviselve szavaljak az évzárón.  – No bele is sültem rendesen mert  a vers közepetáján elsírtam magam s lerohantam a  világot  jelentő tanári katedráról.  Ez az   élmény annyira elbizonytalanított, hogy  már csak nyugdíjasként merészkedtem vissza a versmondók táborába. Aztán tanított Szűcs Mihály tanító úr Pócspetriből, rá is szívesen emlékszem. Fiatal ember létére rendet, fegyelmet tartott, nem sajnálta a körmöket sem -mármint a tanulók körmeit  –  körmöseivel kikozmetikázni. Szakított arra is időt, hogy tengernádpálcájával   kiporolja az arra érdemesültek nadrágját. Természetesen úgy, hogy a delikvens a nadrágban tartózkodott! Harmadik tanítóm még ott a tanyai iskolában, Bodnár Györgyné sz. Kopjási Erzsébet, aki a felvidékről jött hozzánk. Az ő jóhiszemű naivitásával gyakran éltek vissza a nagyobbak. Gyakorlattá vált, hogy egyenként kéredzkedtek  ki, kis vagy nagy dolog elvégzésére ám elfelejtettek visszajönni s mikor összejött egy kártyapartihoz elegendő létszám, osztották a lapot! S közben a  teremben maradtak végezték a dolgukat példának okáért így : az első osztályosok  rajzoltak, a másodikosok  írtak, a negyedikesek olvastak, a hetedikesek számoltak… Számomra  négy évig tartott ez az “idilli” állapot, mert lebontatták a tanyai házakat s velük az iskolát is. A következő év  már minőségi  változást  hozott, merthogy a falusi iskolában  volt villanyvilágítás is! Itt ismét találkoztam Orbán Irénke tanító nénivel aki időközben férjezett lett, nekem pedig osztályfőnököm. S amikor gyermekágyas lett a kis fiával egyedül engem hivatott be,hogy nézzem meg a kicsi Gyuszit !-  Örök adósságom marad most már vele szemben s sajgóan fáj is, hogy sosem kerestem meg mikor otthon jártam! Nem tudom  –  talán a paraszti génjeimmel öröklött szemérmesség, visszafogottság ,  ami visszahúzhatta a kezemet  ajtaja kilincsétől. Sajnálom, nagyon sajnálom! Sorsom aztán úgy fordult, hogy a nyolcadik osztályt már Újpesten az Erzsébet úti iskolában fejeztem be. Itt ballagtam először s meg se álltam a székesfehérvári József Attila gimnáziumig, ahol október huszonharmadikával számomra be is fejeződött a tanév! Innen kerültem vissza a már ismert kiindulóponthoz, második ballagásom helyszínéhez. S lettem az akkori elnevezés szerint a Nyíregyházi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium diákja. –  A kör itt be is  zárul mert,   az időgép lassan földet ér…

–   Tanítóim,tanáraim, ballagótarisznyáim megtöltői   –   átlépve időhatáron, múló időn –  ,  itt vannak  most is velem.  Fogják a kezem…

GONDOLAT – Tiszaújvárosi Szemle III.évfolyam2.szám, 2010.június 24. Éles Mihály

Nem tudom, hogy a nagyvilágban

– Ázsiában vagy Afrikában  –

van – e még olyan hely ahol minden

a férfi lábai előtt hever!?

Itt nálunk a klubban  – akár a bibliában –

mi vagyunk ismét a teremtés koronája!

Köszönet érte a kedves oldalbordáknak,

gyötrő gátlásaink mintha oldódnának

ám ne higgyük, hogy megértük a csodát

s a  feje tetejéről minden a talpára állt.

Férfitársak! Fogadjuk derűvel e mostani próbát,

úgy sem tart sokáig  – legfeljebb huszonnégy órát.

Mert holnaptól megint megváltozik a világ,

amikor visszaadják nekünk:  az utolsó szó jogát!
Éles Mihály

Ó, én úgy szeretem a Nőt,

mint tüdő a tiszta levegőt,

mert párom s barátom mind egy – egy kaláris,

no meg azért mert Nő volt az anyám is.

“Ne feledd a tért, hol ők elestek,

Az utósó s a legjobb vitézek;

Mind elmentek és kedves reményeink

Velök mentek, egy sírban enyésznek.”

(Thomas Moore után angolból fordította Petőfi Sándor )

Az őszi – borongós kedvem már a múlté, mert jön a varázslatos tavasz, mert közeleg március 15- ike s emlékezhetünk a tavaszi megújhodásra, a kikeletre s a “népek  tavaszára”. Igaz lehet a tétel, mely szerint ahány ember annyi március 15- ike. Gyermekkorom már-már ködbevesző emlékeiből próbálom előhívni az akkori ünnepeket, keresve kutatom mit is jelentettek nekem  –  a kis mezítlábasnak  –  azok a régi  március tizenötödikék, ott a Demecser-Vártanyai Népiskolában az 1947/48/49 -es  tanévekben? Bizony nem         jelentett  mást,  mint a szikrázó márciusi napsütést, a talpamat bizsergető forró homokot, a kokárdát,   Gábor Áron rézágyúját s jelentette Kossuth Lajos üzenetét , hogy elfogyott a regimentje, de mindenekfelett Csordás Szabó Mari felső tagozatos tanuló önfeledt,  lelkesült szavalatát: ” Oh szabadság , hadd nézzünk szemedbe! “…  Megvallom gyermeki lelkemet  csak a külsőségek ejtették meg, ám a felnőtt énem már  kigyógyult  e gyermekbetegségből s nemcsak azért mert megértettem március tizenötödike  üzenetét, lényegét,jelentőségét, hanem azért mert már nem voltak külsőségek! Nem voltak külsőségek, merthogy  gróf  Klebelsberg Kunó javaslatára 1927 – ben nemzeti ünnepé nyilvánított napot, 1951-ben fekete betűs munkanappá minősítette át a diktatúra. A diktátorokat bizonyosan zavarták,kellemetlenül érintették az 1948-as centenáriumi ünnepségeken látottak, hallottak. Megijedtek a tekintetekből sugárzó üzenettől  –  a szabadságvágy, a nemzeti együvé tartozás élményétől – s amint eljött az idejük, tettek is ellene! Diktátori logika: zárjuk karanténba a nemzet emlékezetét, írjuk át, töröljük el a múltját, s majd jön az idő amikor már a jövője sem érdekli! A későbbi diktatúra sem volt rest taposni még egyet a szabadság napján, amikor március 21-ike, és április 4-ike mellé silányította s Forradalmi Ifjúsági Napok összefoglaló névvel címkézte fel. A diktatúráknak immár vége s aki egészséges lélekkel élte túl, annak március 15-ike az,   ami volt. Annak azt jelenti amit a “márciusi ifjaknak” és a forradalom névtelenjeinek: a forradalom tisztaságát, nagyszerűségét!   Azt, hogy  a nemzet kiegyenesítette gerincét   felemelte fejét s szembe nézett a gyarmattartóval!  Ehhez  kellett kovásznak az ifjúság, a maga vehemenciájával,  a 12 ponttal, a sajtó lefoglalásával, Táncsics kiszabadításával és a Helytartó tanács máris ” reszketni méltóztatott”!  De kellett  a nemzet függetlenségéért a legdrágábbat is feláldozni  kész  hazafiak sokasága , akik tették ami tenniük  kellett…   –   “Habent sua fata  libelli” a latin mondás szerint :  a könyveknek megvan a maguk sorsa, története. Elmondható ez  a magyar forradalmak utóéletéről is  . Forradalomra emlékezni  magyarhonban sosem volt veszélytelen cselekedet. Az  ötvenedik  évfordulón  1898-ban  azonban már megengedőbb  a hatalom s megengedi  a  nagyszabású, méltóságteljes ünneplést. A szervezők s a résztvevők között szép számmal találhatók olyanok , akik  ama nagy napnak is cselekvő részesei voltak. De voltak  verekedést provokálók s Marsailles-t éneklők, voltak olyanok is akiket kardlapozott a rendőrség.  Erről a korabeli Budapesti Hírlap tudósítója így ír: – ” A sokaság a rendőrök kordonát valósággal széjjel szórta, mire azok kardot rántottak s lapjával ütve a népet, verték el a kaputól amelyet erre bezártak. Csak később nyitottak meg újra a kapuk s már most föltartózhatatlanul tódult be a nép. Az elsők futva rohannak a Múzeum lépcsőjéig. Elfoglalják az egész teret megmásszák Arany szobrát”  . Ma már tisztán látjuk, hogy gyönyörű felejthetetlen nap  1848. március 15 -ike s az is ami utána következett! Az a  tiszta forradalom s a dicsőséges honvédő csaták megannyi hősiessége! S mégis minden, minden  hiába, mégis minden összedőlt! A hatalmas számú orosz hadsereggel szemben már nem volt elég a mindent feláldozó hősiesség. Góliát legyőzte Dávidot! Petőfi Sándor félelmetes, látomásos előérzete  beteljesedett rajtunk:

” A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés,egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.”

És   bekövetkezett  Világos  és    Arad!

“Ima kivégzésem előtt, 1849. október 5 -ről 6 – ra virradóra”

“Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám,a csatákban és ütközetekben   –  Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni  –  dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy  sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.  – Damjanich”

Elvégeztetett!!! – Legyen áldott az emlékük!

Megjelent a Gondolat -Tiszaújvárosi szemle III.évfolyam 1. számában 2010.március 11. Éles Mihály