Ősz van, szemerkélő eső – délidőben esti szürkület. Ősz van – a természet visszavonul, takarékos “üzemmódra” áll át, erőt gyűjt a megújuláshoz a tavaszi kikelethez. A természet tudja mi a dolga. Ősz van – visszavonhatatlanul – a hetvenegyedik… Nedves, borús idő – borús, komor, kínzó gondolatok s nem vidámít az sem, hogy tudom az elmúlt hetvenből volt néhány napsugaras is. Ősz van – s ha ősz van, akkor október hat, október huszonhárom, és november négy. Ősz – dátumok, számok a “Magyar Golgota” egy-egy jelző oszlopa. Gyász. Gyász és gyász! Ezer éven át tartó folyamatos halottak napja. Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos – Arad, s Trianon minden nyomorúságával együtt. Talán elfordult tőlünk, magunkra hagyott a Jóisten, mert érdemtelenekké váltunk avagy nagyon is szeret, s időnként próbára visz büntet, ver bennünket? Amint azt Ady Endre írja: ” Ha van Isten, /ne könyörüljön rajta:/ Veréshez szokott fajta (…) Ne legyen egy félpercnyi békességünk, /Mert akkor végünk, végünk.” Vajon meg lehet szokni a verést? Szükségletté válhat-e , vágyhat-e újabb verésre a megvert? Egészséges lelkülettel aligha… Akik akarják, a verést, ott végzetesen elromlott valami. Muhi után még van erő az újrakezdéshez, de Mohács után bekövetkezik a nagy romlás – az erkölcsi és gazdasági züllés. Mert a bajban az összefogás helyett, uraink egymás torkának esve, egymást kivéreztetve, egymással nem bírva az egyik tábor a Habsburgnál a másik tábor a török portánál lel támogatóra. Ellentételként persze a török százötven évig, az osztrák csekély négyszáz évig vendégeskedett szomorú hazánkban, mérhetetlen nyomorúságot idézve elő. S ha a századok folyamán akadtak is olyanok, akik ez ellen tenni merészeltek – talán olykor éppen a szálláscsinálók ivadékai – megkapták a kegyetlen, csattanós választ! Száműzetés, hosszú várfogság vagy a fűrészporos kosárba hulló fejek formájában. (Frangepán, Nádasdy, Zrínyi Péter lefejezése, Thököly, II. Rákóczi Ferenc száműzetése, majd a jakobinusok kegyetlen lemészárlása mutatja a gyarmattartók soha nem szűnő, hidegvérű gyilkos indulatát. – Talán éppen a kudarcok sorozata döbbentette rá a cselekedni akaró magyarokat arra, hogy a szörnyet nem szabad több magyar vérrel táplálni, nem szabad hiábavaló áldozatot hozni. – A zsarnokot más módon kell jobb belátásra bírni. Erre pedig egyedül a reform látszott járható útnak. Mit is kellett itt megreformálni? – Úgyszólván mindent. A gazdaság – és itt csak a mezőgazdaságról beszélhetünk – végtelenül elmaradott, az utak, a vízi utak alig járhatóak, de legrosszabb állapotban mégis a magyar nyelv van. A magyar nyelv, amely akkor csak a kunyhókban és a vályogviskókban – vagy ahogy gróf Széchenyi István írta – “a szalmatető alatt” élők nyelve . A kastélyokban latinul vagy német nyelven diskuráltak, Pesten és Budán a német mellett alig hallani magyar szót. Keserűen jegyzi meg ugyancsak Széchenyi István a “Hitelben” : -“… némely idegen ritkán hallván magyar szót, még főbb városunkban is azt kérdi, ugyan hol van Magyarország?” Bizony hol van a magyar nyelv? A közhivatalok nyelve latin s éppen azon fáradoznak, hogy azt is némettel váltsák fel mondván a latin holt nyelv. – A magyar nyelvnek ebben a helyzetében (halálraítéltségében) jelent meg a herderi (J. G. Herder 1744-1803) jövendölés mely szerint : “… A magyarok (…) szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kissebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” Ez a jóslat időben és térben karnyújtásnyira lehetett azoktól, akik ettől függetlenül is a magyar nyelv felélesztésén, megújításán fáradoztak, s bizony sokkoló hatással lehetett rájuk. Csokonai Vitéz Mihály gróf Széchényi Ferenchez írt levelében még Herdert is felülmúlta: – “.. ha ügyefogyott nyelvünket (…) ennyire vesztiben hagyjuk: nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában ollyatén sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a burkusok ősi nyelvek (…) Az Isten mentsen meg!!! ” A veszély tehát a magyar nyelv elsorvadásának veszélye igen nagy, de mint ahogy ilyenkor lenni szokott a hatás ellenhatást szül. Néhányan megmozdultak a kastélyok világában is, olyanok, akiknek fontos volt a nyelv ügye, még akkor is, ha ők maguk nem tudtak tökéletesen magyarul. Gróf Festetich György folyamodványt nyújt be az országgyűléshez, hogy a magyar ezredek nyelve magyar legyen, gr. Széchényi Ferenc hatalmas könyvtárat adományoz a köznek, Vay Miklós báró és még többek bőkezű mecénásai az irodalmi próbálkozásoknak. Megindulhatott az irodalomszervezés, újságok, folyóiratok jelennek meg magyar nyelven (Magyar Hírmondó, Magyar Kurír, Magyar Museum). És akik megtöltik ezeket tartalommal: Bessenyei György, Orczy Lőrinc, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek, Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc és a névsort lehetne folytatni. Ők voltak akik megalapozták, előkészítették a terepet a reformkori irodalom szárnyalásához. Széchenyi István felajánlja birtokainak egy évi tiszta jövedelmét a Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) létrehozására mely a magyar nyelv ápolására, őrzésére hivatott. “.. nyelv (…) kimondhatatlanul drága kincs, magában rejti a nemzeti fennmaradásnak zálogát”. S a nyelv mellett nem feledkezik meg a nemzetgazdaságról sem, meggyőződéssel vallja, hogy csak gazdag nép tud tartósan politikai jogokat megtartani. Ezért dolgozik olyan elszánással. Naplóbejegyzés 1832-ből: “Szorgalmasan dolgozom – s önérzetesen… Ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon – ha azt is levágják, a kezemen járok; ha azt is kitépik hason csúszok!” A Hitel című művét, amely pontosan száznyolcvan éve született így ajánlja:” A hitelrül szólok, s ami belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről.” – Világos, tiszta gondolatok – üzenet,a jelennek, útmutatás a jövőnek !
… Mára azonban már deformálódtak a szavak – s gondolatok is. Álljon itt egy hosszabb idézet jelenünk egyik “mérvadó” – narcisztikus hajlamú – emberétől. – ” …Nincs sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél, két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.(…) És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? (…) Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segített, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen. (…) Majd beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. (…) Nagy dolog volt, imádtam, életem legjobb része volt. Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot VEZETNI !!! – Ady Endrével kezdtem az idézetek sorát s vele fejezem be: “Mi egyesitsen, nincsen eszme,/ Rommá dölt a Messiás háza,/ Tanitása, erkölcse veszve…”
(Megjelent: Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2009. december 17.)