„Mindenki egész lélekkel születik” ( Hamvas Béla: A bor filozófiája )
„1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülővel, s megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna…” Szőcs Géza költői képzelete szülte: irracionális találkozás egy irracionális világban… – Hamvas Béla ott volt a megjelölt helyen, mert egy filozófus-író a „korszellemnek” megfelelően hol is lehetett volna máshol, mint börtönben, kőbányában, erőmű-építkezéseken vagy éppenséggel az akasztófa árnyékában. Hamvas Béla szerencsésnek mondhatta magát, mert neki „csak” erőműépítés jutott Tiszapalkonyán, – ’55 után is még jó néhány évig. Ott volt akkor is, amikor 1960. szeptemberében e tájra vetődtem, no nem repülővel, hanem a Nyíregyháza-Ohatpusztakócs viszonylatú motorvonattal Polgárig, onnan pedig farmotoros Ikarus-szal vagy éppen ” FAKARUSZSZAL” a Tiszapalkonyai Erőmű barakkfalujáig. S egészen bizonyos vagyok abban, hogy találkoztam Hamvas Bélával. Akár úgy is, hogy ott üldögélt a barakk-telepi kocsmában, amikor tanulótársaimmal betértünk oda, merthogy sikerült összetallóznunk a fejenkénti 90 fillért – a pikoló világos akkori ellenértékét. De az is életszerű és hihető, hogy arra a padra ültem le, amelyről ő éppen felállt vagy ajtót nyitottam utána, s a kilincsen még ott volt a kézmelege… Akárhogyan is volt, akkor nem tudhattam kinek járok a nyomában. Ma már ismert a neve és a helye a magyar és a világ kultúrtörténetében. De vajon mennyire ismert s milyen nyomot hagyott itt, ahol sok évet töltött? Lehet persze költői is a kérdés, de hát e néhány róla írott sor mégiscsak válasz lehet. A gondviselés kegyeltjének tudom magam, amiért éppen akkor vetett ide, s marasztott is itt. Mert mi fogott meg, mi tartott itt e tiszamenti tájon egy Nyírségből jött legényt?! A hely szelleme? Meglehet, de erről akkor még nem tudhattam semmit. Csak azt tudtam, hogy van Tiszaszederkényben egy leányka… Arra jóval később eszméltem rá, hogy milyen helyen is járok nap mint nap, hogy tapodom Lorántffy Zsuzsanna, gróf Széchenyi István, Vásárhelyi Pál – vélt vagy valós – már légiesült lábnyomát. Mert ők itt jártak! Cselekvő tetteikkel jártak itt, s hagytak évszázadokra maradandó nyomokat. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony Szederkényt üszkös maradványain építtette újjá, s tette élhetővé a hajdúk letelepítése által. Elborzadhatunk a gondolattól is, hogy mi lett volna, ha nincs ez az önzést nem ismerő, csak a nemzetéért aggódó csodálatos teremtés. Iskolák alapítója, fenntartója, aki még a végakaratában sem feledkezett meg teremtményeiről. Meghagyta utódainak, hogy gondjuk legyen az eklézsiákra, iskolákra, tanítókra, szegény és jómódú diákokra egyaránt.Ám a fejedelemasszonytól annyira pártolt, féltett, teremtett világ állandó fenyegetettségnek volt kitéve nemcsak a török, német által immár, hanem a természettől is mert amit osztott egyik kezével, olykor visszavette a másikkal! A Tisza, amely életteret adott a tiszatáji embereknek, időnként kegyetlenül meg is sarcolta őket áradásaival. A gyakori kiöntések után nehezen húzódott vissza medrébe, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet. Számos gyógyíthatatlan betegség táptalaja lett, s a művelés alól is nagy területeket vadított el. A magyar történelem nagy korának – amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a már régen óhajtott folyamszabályozási munkákat megszervezhessék. Ez a kor, melyet ha csak egyetlen ember – gróf Széchenyi István – neve fémjelez, akkor is aranybetűs kor, ám mellette és mellé felnőttek hozzá méltó, cselekvő emberek, a nemzet felemelkedését szívügynek tekintő hazafiak. Széchenyi nagy álma látszott megvalósulni azzal, hogy lehetőséget kapott a Tisza-szabályozás elindítására, természetesen Vásárhelyi Pállal az oldalán.„…Nyilvános életemnek és minden politikai működésemnek alphája és legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik melly naprul-napra inkább közelít a végpusztuláshoz…” – ez gróf Széchenyi István vallomása. Megrendítő kép, az akkori állapotokról. Széchenyi és Vásárhelyi a Pannónia nevű gőzösön felhajóztak Szegedről Tiszabercelig ( többek között láthatták a szederkényi templom tornyát is) terepszemlét tartva a Tiszán. A szabályozási terv készen állt, az érdekelt birtokosok pedig ellenálltak. Soknak találták a költségeket s inkább vitatták a tervet. Egy végletekig felfokozott vitában Vásárhelyi rosszul lett és 1846. április 8-án este meghalt. A zaklatott lelkiállapotú Széchenyi ezt írja naplójában: „Április 8-án beteg vagyok de nem csüggedt! Tisza-szabályozási ülés Károlyi Györgynél. Egyre jobban összezavarodunk – megmutatom a kiutat…Igazán felettük állok. Elégedetten állunk fel…, Vásárhelyi haldoklik, megütötte a guta! – Micsoda óriási veszteség! Micsoda zűrzavar!” A megrendült Széchenyi még inkább sürgette – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését és 1846. augusztus 27-én el is végezhette a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál. Itt épült meg az első gátszakasz 8 kilométer hosszúságban Dob és Szederkény között. E két nagyszerű férfiú úgy látott a több évtizedig tartó munkához, hogy tudhatta – akár a diófát ültető öregember- nem fogja látni munkája „gyümölcsét”. Pedig az jóra, tartósra sikeredett – olyanra, amilyenről álmodtak!Távoli múltunk e három nagy formátumú alakjában közös vonás a mérhetetlen felelősségérzet, a jövőbelátás képessége és a tenni akarás. Lorántffy Zsuzsanna is tudta azt amit gróf Széchenyi István vetett papírra majd kétszáz év múlva: ” A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.” Az utókor ha megkésetten is, de méltányolja tetteiket hiszen, Lorántffy Zsuzsannának szobra van itt Szederkény főterén, iskolát, utcát neveztek el róla. De iskola és utca névadója gróf Széchenyi István és Vásárhelyi Pál is.Hiszem, hogy itt „jártuknak” látható, kézzelfogható nyomain kívül, szellemük is, mint a hely szelleme itt lebeg fölöttünk, fogva tart nem ereszt! Hitem azonban a semmibe vész a tágabb horizont látványától,elborzadok attól amit az ország horizontján látok! Jól látható, hogy egész Magyarország – “közelít a végpusztuláshoz”! És a láthatáron nincsenek Lorántffy Zsuzsannák, gróf Széchenyi Istvánok, Vásárhelyi Pálok, gróf Klebelsberg Kunók!Csak káosz van és kilátástalanság. Ez a jelen… De vajon mit ír majd a krónikás e jelenről – amely múlt lesz -ötven, száz év múlva!Megírhatja majd – ha az igazat akarja írni -, hogy ez az ország a felelőtlenség országa lett, hogy itt a hazugság nyelve hivatalos nyelvvé vált. Itt magas szájból hangozhatott el a szózat az ifjúság felé, hogy – “kérem szépen el lehet menni”! Olyan ország lett Magyarország, ahol a nemzeti jelképeket büntetlenül lehetett gyalázni. Itt egy magyarul beszélő idegenszívű kicsi, de nagy hatalmú agresszív csoport bármit megengedhetett magának: nekik csak „tökfödő” és „micisapka” volt a Szent Korona, a Szent Jobb egy „tetemcafat”, a magyarság ősi szimbóluma, a Turul „dülledtszemű, mesebeli tojó”. Beszélhettek sz.r-ból jött magyarokról, kultúra nélküli bőgatyás bugrisokról. Madách Imre korszakos művéből, Gecy címmel pornójátékot rendeztek, s még sorolhatnám a gyalázatokat! Erről írhat majd a jövőbeni krónikás – ha lesz! – És ha lesz még magyar, aki olvassa!
Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2008.december 11-én.
Éles Mihály