Éles Mihály blogja

SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja –
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja –
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? –
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?…

18

Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

20

Duna, Tisza… ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve – –
Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

(1860.)

” Miden idegszálammal, egész munkásságommal a népdalhoz kötődtem, számomra a népdal az alkotói tökéletesség – az “Énekek éneke”!

Bírtalan József

Már kétezer éves a rege…

Földre szállt az angyalok serege,

hirdették: megszületett az Emberfia,

kinek a bűnös világot kell megváltania!

Fényes csillag állt a betlehemi istálló felett,

s meleg fénnyel takarta be a kisdedet.

Királyok, pásztorok,bölcsek, álltak a jászol felett:

látták a JÖVENDŐT – nézték a GYERMEKET…

Napkeleti bölcsek fürkészték az eget

s látták felnőttként is az Isteni gyermeket.

Látták amint a Jordán vizében megkeresztelkedett,

megnyílt az ég s galamb hozta el a Mennyei jeleket.

. . .

Gyalog járta útját és tett csodát,
látóvá  vakot, járóvá bénát.
Gyógyított testi bajt,gyógyított lelkeket.
Békére lelt s talált szeretetet.

Ám a templomi kufárokat kiverte korbáccsal,
az írástudót, farizeust a szavak ostorával!

Napkeleti bölcsek kémlelték az eget ;
s látták a Golgotán álló  kereszteket.
Látták a Megváltót is az utolsó órán,
botladozva a kereszttel a “Via Dolorosán”.

Mert harminc ezüstpénzért akadt egy Júdás,
s máris ítélkezett Kajafás és Annás!
A vád: “a fennálló rend ellen lázított”!
Nagy bűne volt még, hogy szombaton is gyógyított!

Az ítélet hamar megszületett:
az Istenadta nép egy “Latornak”  kedvezett!
“Feszítsd meg! Feszítsd meg!” – a csőcselék ordított,
mialatt Poncius Pilátus – kezet mosott…

“Elvégeztetett!” – Ez – Jézus utolsó szava.
Meghasadt a kárpit s lett mélysötét éjszaka…

Immár kétezer éves a rege.
Rég elnémult az angyalok éneke,
az  “EMBER” pedig – önmagát feszíti keresztre…

2008.

Éles Mihály

Lovas István
A rózsa nem beszél

A rózsa nem beszél, hisz ő csak egy virág,
Nem tudja elmondani, milyen üres nők nélkül a világ.
A rózsa nem beszél, hisz nem tudja ő,
Milyen csodálatos teremtmény a nő.
A rózsa nem beszél, de ha tudna,
Táncolva, dalolva minden drága nőt szirmával karolna.
A rózsa nem beszél, csak az ünnep dísze ő,
De az ünnep legszebb ékköve nem más, mint a nő.
Legyen áldott élte, a Földön bárhol él,
Mondjuk el mi, férfiak, mert
A rózsa nem beszél.

Egy más korban, tehetsége alapján bármi lehetett volna belőle.Emlékezőképessége bámulatra méltó volt szinte az utolsó órákig.Sokszor beszélgettünk a közös múltról a tanyavilágról, hatvan, hetven év elteltével is szinte párbeszédet folytatott a megidézett személyekkel.Ám a kemény paraszti világ csak három osztály elvégzését tette lehetővé számára s ez megpecsételte sorsát, nem ezt, nem ilyen sorsot érdemelt volna …
Az ötvenes években Budapestre került és egy szövőgyárban dolgozott.Azokban az években a megélhetésért, a betevő falatért dolgozott mindenki. Az ötvenes évek végén került vissza Demecserbe,dolgozott a keményítőgyárban,a helyi szövőgyárban majd a nyíregyházi konzervgyárban. Dadaként pedig a helyi óvodában. Mindezek mellet keményen dolgozott a földeken!Jó ember volt segített mindenkin ha módjában volt.

Nővéremnek nyolcvanadik születésnapjára

Te őrzöd az otthon melegét

melyet anyánk ránk hagyott,

hogy fogjuk tovább egymás kezét

ha Ő nem lesz, ha eltávozott.

Tápláld az otthoni meleget,

hogy ne fájjon úgy a hiány

ha látjuk az üres helyeket,

az asztal túloldalán.

Te voltál kapocs hosszú éveken át

s Te vagy ma is akire figyel a család,

s példa is, hogy élni másképp nem érdemes,

mert az élet értelme – csakis – a szeretet.

Juhász Gyula: Testamentum

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nekem fájó, ami szép
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Éles Mihály:
Jött a kérés mondjak verset itt.
Mondjak verset, de nőnapit!
Töprengtem kicsit – mégis milyet –
egy hosszút vagy két rövidet?…
A döntés végül megszületett:
a kettő mégis csak több, mint az egy –
s ráadásul dupla él

Szeretem a nőt

a mindenséget háton cipelőt!

Ó, én úgy szeretem a Nőt,
mint tüdő a tiszta levegőt,
mert párom és barátom  egy egy kaláris,
no meg azért mert Nő volt az Anyám is!

Szerb Antal:
1. A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan.
Lope de Vega:
Egy nőt feledni éppen azért nehéz, mert jól esik a ráemlékezés.
Albert Camus:
Nő nélküli világ, levegőtlen!
Rejtő Jenő:
Aki sokáig foglalkozott már tigrisekkel, kígyókkal és oroszlánokkal, az jól ismeri az asszonyok lelkiállapotát is.
Julia Quinn:
Titokzatos teremtmények a nők. Ha meg tudnák tanulni, hogy pontosan azt mondják, amit gondolnak, a világ sokkal egyszerűbb lenne!
Agatha Christie:
Az élet nagy tragédiája, hogy a nők megöregszenek!

“Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának”

( Ady Endre )

Ady Endre csaknem száz évvel ezelőtt megjelent verséből a fenti idézet első sora, nem kérdőmondat hanem szikár kijelentés, lélekhasító, szívfájdító megállapítás. De ” akiknek van füle a hallásra” azok kihallják belőle a máig ható, a ma is aktuális kétségbeesés kiáltását is, mert ma is égető valóság, ma is akad száz Poncius s még több farizeus, akiknek terhére vagyunk. Most ismét mély gödör szélén állunk – ahová egy hamiskártyásokból álló, társaság vezette. Olyanok akiket csak a jó lapjárás érdekelt! S az itt a piros, hol a piros össznépi becsapós játékot játszattak velünk. Ráadásul elbizakodott gátlástalansággal próbálták kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt gyermekké tett népet! Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök, ha tudták, hogy hazát árulnak! – “Merjünk kicsik lenni” hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik lenni! Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel elmentek a Kempinski Hotelba a román miniszterelnökkel együtt örülni, évfordulót ünnepelni, koccintani arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták! És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság megtagadásánál! Mertek riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval. Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni. És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, falvak közbiztonságát, a vasútvonalakat megszüntetni… A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és állampolgár egyaránt – most már nem kevesebb mint a megmaradásunk a tét, mert rohamosan fogy a magyar! Vészjósló a statisztika: évtizedek óta többen halnak meg mint ahányan születnek. S már igény merült fel az ország felvásárlására is , ( egy kis “nagyhatalom” első embere , gőgös elbizakodottságában jelentette be , hogy: ” Izraelnek precedens nélküli sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” – ( mert van bőséges, jó minőségű ivóvize, van folyója, és a födje jó, legelőin a fű kövér…). Jól láthatóak a jelei annak , hogy ez az úr nem a levegőbe beszélt. A “magyar” kormány pedig tudomásul vette az elhangzottakat lapított, nem volt diplomáciai jegyzékváltás s nem kérették be az illető ország nagykövetét sem. A Kárpát- medencében rokontalan magyarságot sokan, sokszor akarták már elveszejteni ; – “Isten csodája, hogy még áll hazánk” . – Ám eddig szemtől szemben: kardok által, ágyúkkal vagy tankokkal – ma pedig, bankokkal és lassan ölő médiaméreggel! Ráadásul ilyen intenzitással, céltudatossággal még sohasem támadtak ránk! Amint már tapasztalhatjuk is, a pusztításnak e sunyi, alattomos formái veszedelmesebbek minden eddigi próbálkozásnál . Adós fizess (!) mert ha nem fizetsz, akkor jön a kigyúrt végrehajtó-terminátor és ellentmondást nem tűrően, szenvtelen könyörtelenséggel végrehajt, – “pusztuljon a lakos!” Tízperced van arra, hogy összepakolj s földönfutóvá válj. – A magyarság a tatárdúlása után lehetett ilyen kétségbeejtően rossz állapotban . Ám IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most új honfoglalás – pontosabban hon(vissza)foglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk, vissza mindent amit eloroztak a gátlástalan kufárok! Ha nem tesszük akkor megérdemeljük utódaink megvetését. – A végveszélyt vizionálva vetődhet fel a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, hogyha így túl lehet adni az országon, annullálni – ezerszáz évet, akkor érdemes volt-e idejönni itt letelepedni? Nem lett volna-e bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?! Akkor legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatunk persze a gondolattal, mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Megmutatja az ezerszáz esztendőt; kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét, Dózsa György égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! – És megmutatva persze a mérleg másik serpenyőjét is ; mi vethető össze az iszonyattal? – Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta, ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezte az országot és a ( később oly hálás !) nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb ideig karddal a kézben… – S ha mindezt előre tudja,vajon miként cselekszik?! – No de ne játszadozzunk tovább ezzel a valószerűtlen, szürreális álomjátékkal, térjünk vissza inkább a rögvalósághoz s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal: “Ki mondja meg, mit ád az ég? ” – a ránk következő években, évtizedekben, netán évszázadokban. Velünk vagy nélkülünk? – Sötét a jövőkép, mert se közelben se távolban nincs a kiutat megvilágító “fáklya”, csak pislákoló fény s a remény! A mai valóság: véget ért végre a ” perc- emberkék dáridója”. S minden bizonnyal olyan emberek kerültek a kormánykerékhez akik számára az ország nem lehet kótyavetye tárgya, akik tudják, hogy ez a maradék haza – nemcsak a mi jussunk, hanem az utánunk következő reménybeli generációk jussa is. Tekintsünk hát bizakodással a jövőbe, hogy mégis csak lesz újjászületés. – A história szerint Árpád honfoglaló népének száma – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – nem érhette el a fél milliót sem. S az általuk vérrel, verejtékkel megszerzett, megőrzött hazát mi nem veszíthetjük el nem adhatjuk fel! – Éljünk hát e joggal, s legyen végre “megvilágosodás” az elmékben, uralkodjon el végre a józan ész (!) és segítsen az utolsó előtti órákban. És mindenekfelett kössön össze bennünket a hit, a remény és a szeretet.

2010. június Éles Mihály

BIKABALLADA

Alkalmi vers az idősek farsangjára
a Rímhányó Romhányi stílusában

Egy fiatal tehén világra hozta fiát,
a négy lábon is csak csetlő-botló, bikát.
A kis bikácska olyan aranyos,
szőre barna orra meg fitos.
Mint kiskamasz eszes volt, jól tanult a bikaiskolában,
örült is a sok marha – lesz értelmiségi a családban! És nagy bika lett a kis bikából,
s nem kért többet a tudományból! Belezüllött az éjszakába, ott, teljesült minden vágya! Megkapott minden marhát, tisztességest és szajhát, nőttön nőtt egója , fönn hordta az orrát!
Amerre járt, fű nem zöldült fa hullatta lombját, megrezzent ember s állat ha hallatta a hangját!
Gyakran állt tükör előtt illegetve magát, már kis csorbulásnál is köszörülte szarvát!

Így pergette éveit öntelt bikasága,
mígnem egyszer betévedt a nagy arénába!
Tíz marcona legény , éppen akkor:
vért kívánt venni egy virgonc bikából.

Komorsága nem tűrhette, ahogy fajtáját alázták, szikrát szórtak szemei s kardként döfte szarvát!
A mozdulat végzetes, és elhamarkodott,
mivel tíz torreádorral tengelyt akasztott! Nem cifrázom tovább elmondom a valót: Harcolt vitézül a felbőszült, hatalmas bika, de a túlerő előtt meg kellett hajolnia!
Tíz tőrdöféstől rogyott térdre – szól a krónika- minden idők bikáinak legbikábbika.