Éles Mihály blogja

•  · 
  Válasz
•  · 2 p.
•  · 
  Módosítva

„ Ezt az egész embertípust úgy merném jellemezni, hogy ez a lélek  kizárólagosan városi produktum, mely minden kontaktust elvesztett a földdel és a természettel. Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét, de ezt a világot ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elmaradottat. A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és a leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s melynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból? Kétségtelen, hogy az általam vázolt , minden ízében racionalista és amoralista lelki típus a zsidóság faji, vagy történelmileg kifejlett átlagtípusával szembetűnő hasonlóságokat mutat. Az is kétségtelen, hogy most volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat. Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és a kommunista istenországnak lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

Jászi Oszkár: Magyar Kálvária 1920.

Letölthető kordokumentum a Demecser-vártanyai népiskolából: Népiskolai Értesítőkönyv

Nem hagyunk örökül talmi kincseket.
Legyen az utódok jussa is :                                                                                                                                                               – ” HIT, REMÉNY, SZERETET.”

“Csak a Petőfi – lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte a kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy mámorító merészségtől, hogy mit merünk és hogy merhetjük mindezt ha akarjuk és ha van bátorságunk – könnyekre fakadva esküdtünk: Rabok tovább nem leszünk!” –  A fenti idézet Váci Mihály 1956 -os naplójából való.   –

Veres Péter pedig ezt írta naplójába  :

“1956. október 23. Ezt a napot külön is feljegyzem: részt vettem a történelemben. Az Írószövetség megbízásából elmentünk a magyar ifjúság felvonulására, és felolvastam a Petőfi- szobornál, aztán a Bem- szobornál az Írószövetség kiáltványát. Azután pedig magával vitt, sodort az ifjúság az Országház elé,  ahol ott állt nehány százezer ember 4-5 órától este tízig. Maga az ifjúság sodrása felejthetetlen, csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi : Feltámadott a tenger!  … Nem szervezte senki, nem tudott beszélni órákig senki, mert nincs hangszóró, és beláthatatlan a tömeg. Hullámzó néptenger és áradó lelkes zaj (…) Ezt írtam be október 24 -én reggel, a nagy éjszaka után.  –  Ma október 28-a, reggel 8 óra .  A legcsodálatosabb forradalom, a villanyvilágítás, víz, telefon működése mellett lefolyt népfelkelés véget ért.  Még néhány csapat tartja a fegyvert,mert  nem hisz semmiféle hivatalos ígéretnek és felszólításnak. Több szavam most nincs. Én erről a csodáról sem írni, sem beszélni nem tudok még most. Elszorul a szívem, és eláll a szavam. ”

Eddig Veres Péter mindent elsöprő, már már mámoros lelkesültsége.  Két vallomás. –  Két eufórikus hangulatú beszámoló ugyanarról! A márciusi ifjak lelkesedése vibrál az akkor egy híján 60 éves Veres Péter és a 30 esztendős Váci Mihály naplójából.  – ” Ilyen nagy dolog a Szabadság?” – kérdi Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében.  Bizony nagy dolog a szabadság – hogyha nincs!

“hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

(…)

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

Illyés Gyula a diktatúrában  1950-51 -ben írta ezeket a sorokat, megrajzolva ezzel  a mindenkori zsarnokság általános természetrajzát. Ám míg 1848-ban “a helytartótanács reszketni méltóztatott” , de nem lövetett  a márciusi ifjakra, addig  1956. októberében a “Központi Bizottság” szintén  reszketett(!)  és lövetett!
Lövetett a Magyar Rádiónál, lövetett a Magyar Parlament előtt tüntetőkre, sortüzek fogadták a fegyvertelen tüntetőket Mosonmagyaróváron, Egerben, Tiszakécskén, Salgótarjánban, Esztergomban és  sok más helyen. Ez volt  a zsarnok  válasza a szabadság igényére!
Ismét Márai Sándort idézem: –   “Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” – Mélységes mély csend, teszem hozzá … Úrrá lett  az intézményesített szadizmus, a hatalmi téboly!  A kivégzettek jeltelen gödrökbe kaparása, a megaláztatások legalantasabb formái! Bosszú, bosszú, bosszú!  – Ez lett  kéthétnyi, csak tizennégy napnyi szabadság ára!  Iszonyú ár!  – Aligha van Európában s talán azon túl is még egy ilyen nép, mely századokon át ennyi véráldozatot hozott volna a szabadságáért!   S mindig minden hiába…

“Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.
Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.
Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből.” (Tamási Áron: Gond és Hitvallás).

Befejezésül álljon  itt egy részlet  Albert Camus, Nobel-díjas francia író 1957 – ben megjelent A Magyarok vére című  írásából:

“A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.  A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek  Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és  soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat!”

Ősz van …
– S ha ősz van, akkor október hatodika,  november negyedike tolul fel az  emlékezetünkben.
Dátumok, számok –  a “Magyar Golgota” egy-egy jelzőkeresztje – gyász …
Gyász és gyász! Századokon átívelő, folytonos halottak napja! Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Arad s Trianon (!)
Talán elfordult tőlünk a Teremtőnk, magunkra hagyott mert érdemtelenekké váltunk –  vagy  nagyon is szeret s időnként próbára visz – büntet, ver   bennünket?!

Mint azt Ady Endre írta:
“Ha van Isten,
ne könyörüljön rajta:
veréshez szokott fajta,
(…)
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig,
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”

Vajon meg lehet szokni a verést, a legyőzöttséget?! Egészséges lelkülettel aligha… 

“Memento mori!”  –  Emlékezz a halálra!
Itt és most emlékezzünk a 172 éve történtekre, október hatra, emlékezzünk arra a gyászos, szomorú szombatra!
Emlékezzünk az aradi vértanúkra, akik katonai esküjükhöz s a hazához mindvégig hűek maradtak s a kegyetlen bosszúállás áldozatai lettek:

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Gróf Vécsey Károly.

Az akasztófa s a halál árnyékában még egyenként üzentek nekünk: a jövőnek a mának!

1.) Aulich Lajos:
“Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

2.) Damjanich János:
“Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”

3.)Dessewffy Arisztid:
“Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

4.)Kiss Ernő:
“Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Imádkozzatok ártatlan lelkemért , ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak.”

5.)Knézich Károly:
“Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

6.)Láhner György:
“Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”

7.)Lázár Vilmos:
“Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten,aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni.”

8.)Gróf Leiningen-Westerburg Károly:
“Éppen most, szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangoznak a lövések szívemben.”

9.)Nagy-Sándor József:
“De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

10.)Poelteberg Ernő:
“Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

11.)Schweidel József:
“Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által.Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg.Haynau tehát megerősítette ítéletünket.- Isten fizessen meg neki érte.”

12.)Török Ignác:
“Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

13.)Gróf Vécsey Károly:
“Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

S most emlékezzünk az Imára is!

Damjanich János (Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra)

“Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.”

Ámen – Elvégeztetett!

Éles Mihály   2019. október

Kedves Papa!

• Azért választottam ezt a verseskötetet, mert anno Te is egy Áprily Lajos idézetet írtál az emlékkönyvembe. Természetesen az angyalkás versed mellé.
• Köszönöm , hogy ilyen sokat hozzátettél a gyermekkorom széppé varázsolásához!
• Még sok-sok boldog évet kívánok Neked erőben és egészségben!
• Boldog szülinapot Papa!
•     2019. augusztus 16.                                                                       Zsófi

Készítettem egy tőlem telhető vázlatrajzot a valamikori Vártanyáról. Külön választottam a lakásokat a gazdasági létesítményektől oly módon, hogy az  Iskolát és a sorlakásokat római –  a gazdasági építményeket pedig arab számokkal jelöltem. Három gémeskút is volt a tanyán melyeket kis négyzettel jelöltem: egy az Iskola udvaron, egy  a közös istálló mellett itatóvályúval és egy a legelő szélén itatóvályúval és sertésdagonyázóval. Ez a “rajz” az 1945  és 1950 közötti állapotot mutatja. A lélekszám 95 – 100 körül lehetett, a keresztnevekre néhány kivétellel határozottan emlékszünk.

Tanító ügyben: a nővérem emlékezete szerint Mennyei Katalin előtt, Major Tibor volt a tanító a Vártanyán, aki még őt is tanította. E  hevenyészett rajzon az útirányt jelző nyilak: Demecser, Kolbárt-tanya, Fellegvár- tanya, Bessény-tanya felé mutatnak.

A római I az Iskola,                                                                                                                                                                                    II -ben lakott:   Borbély Pál és családja (5) gyerek,

Éles István és családja (6) gyerek,

Lakó András és családja (5) gyerek,

Tóth József és családja (3) gyerek.

III. Sipos János és családja (4) gyerek,

Somogyi József és családja (3) gyermek,

László István és családja (3) gyermek.

IV. Somogyi István és  családja (4) gyermek,

Lencsés István és családja (6) gyermek,

Batári ?. és családja (5) gyermek,

Zakor ?. és családja (2) gyermek,

Barati ?. és családja (3) gyermek,

Szűcs János és családja .

V. Ozsvári Ferenc tanyagazda és családja (2) gyermek.

VI.Szabó Dániel és családja (8) gyermek,

Barati András és családja (1) gyermek.

VII. Varga József mezőőr és családja (5) gyermek.

Az 1, 2, 3, 4- es számok dohányszárító pajtákat jeleznek.

Az 5-ös a közös istálló: a tanyán lakók lovainak és teheneinek szálláshelye.

Tisztelt Képviselő Úr , Tisztelt Képviselő Testület!

A  tiszaszederkényi temetőben található katonasírokkal,  kapcsolatban szeretném megosztani gondolataimat önökkel. Tiszaszederkényben születtem, a temető szomszédságában nőttem fel. Gyermekként gyakran játszottunk ott társaimmal. A játék mellett feladatot is kaptam szüleimtől. Édesanyám megmutatta a magyar katona, Balogh György  sírját – akkor még nem tudtuk a nevét – akit  1944. októberében tarkón lőttek felettesei mert katonaszökevénynek nyilvánították! ( Halotti anyakönyvi kivonatból: “Balogh György nős, született Nagyváradon (?) megh. 44 október, hadbíróság által golyóáltali halálra ítélve, állítólag szökés miatt, temető árkából kivétetett tetemének rendes sírhelyt ástak koporsóba téve az egyházközség jelenlétében eltemettük. 1945. május 1. Eötvös Ferenc lelkész.” ) Bűne az volt, hogy meglátogatta a hozzátartozókat egy Szederkény közeli faluban! A temetőárokba kaparták el! Pár hónappal később a falu lakói kihantolták és református egyházi szertartás szerint eltemették. Ezt a sírt gondoztuk mi testvéremmel, szüleimmel és a szomszédokkal. Később pedig már mások is ültettek rá virágot. Napjainkban is gondozott a sír, halottak napján koszorúk, virágok, mécsesek borítják.A kilencvenes években hosszabb ideig dolgozott itt egy sírköves mester, aki egy jó állapotban levő sírkeretet helyezett a sírra, így óvva azt. A sírkeretre helyezte el a temető hátsó részéből  –  a két román katona sírkövét amelyeket a temetőkerítés átépítése miatt emeltek ki. A két román pilóta repülőgépét  1919-ben lőtték le Sajóörös és Szederkény légterében,  ezt nagyszüleink elbeszéléséből tudjuk. Gyermekként az ő sírjaikra is vittünk virágot társaimmal, Mindenszentek napján. Most tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a magyar katona, Balogh György sírján két román katona sírköve áll, az ő neve pedig sehol sincs feltüntetve. Ez ügyben én pár évvel ezelőtt magánemberként írtam a Honvédelmi Minisztérium Hadisírokat Gondozó intézményéhez, majd beszéltem helyi önkormányzati képviselőkkel is.Eredménytelenül. Pedig csak egy kődarab kellene, rávésve  a megfelelő adatokat, a román katonák sírköve pedig vissza kerülhetne arra a területre ahol nyugszanak. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik még emlékeznek ezekre az eseményekre szüleink, nagyszüleink elbeszélései révén. Szeretném ha utódaink is megismernék falunk múltjának ezt a részét is és tovább gondoznák, ápolnák az elhunyt katonák síremlékeit. Bízom benne, hogy az önök segítségével mindez valóra válik!

Tisztelettel: Éles Mihályné Tóth Irma

( Halotti anyakönyvi kivonatból: “Balogh György nős, született Nagyváradon (?) megh. 44 október, hadbíróság által golyóáltali halálra ítélve, állítólag szökés miatt, temető árkából kivétetett tetemének rendes sírhelyt ástak koporsóba téve az egyházközség jelenlétében eltemettük. 1945. május 1. Eötvös Ferenc lelkész.” )
Tiszaszederkény, Kossuth L. u. 16.

Kedves Laci! Nagyon jót lubickoltam az általad küldött anyagokban ( értem ez alatt a képeket, dokumentumokat, ) még nem olvastam el mindent de már is nagyon jó a hangulatom! Mindig kíváncsi voltam vajon milyen az egyedi történeti múltja Demecsernek , íme a véletlen tálcán nyújtja elém a Te  és az informatika segítségével!   Élveztem és újra átéltem a vártanyai szokásokról szóló írást. Köszönet érte.    Kedves László! Nincs hosszabb elmesélhető történetem amit személyesen is megéltem így hát ebben nem tudok segíteni de a nővérem ott él Demecserben az Árpád u. 1 – ben és nagyon sok vártanyai emléke van … Szeretettel üdvözöllek: Mihály