“Nyilvános életemnek,  s minden politikai működésemnek alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj  hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s melly naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz …” vallotta Gr. Széchenyi István      Távoli múltunk e három nagy formátumú alakjában közös vonás a mérhetetlen felelősségérzet, a jövőbelátás képessége és a tenni akarás. Lorántffy Zsuzsanna is tudta azt amit gróf Széchenyi István vetett papírra majd kétszáz év múlva: ” A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.” Ezért támogatta: iskolák, főiskolák létrejöttét , működését,  saját  jövedelméből. Az utókor ha megkésetten is, de méltányolja tetteiket hiszen, Lorántffy Zsuzsannának szobra van itt Szederkény főterén, iskolát, utcát neveztek el róla. De iskola és utca névadója gróf Széchenyi István és Vásárhelyi Pál is.Hiszem, hogy itt „jártuknak” látható, kézzelfogható nyomain kívül, szellemük is, mint a hely szelleme itt lebeg fölöttünk, fogva tart, nem ereszt!

“A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”

Albert Camus 1957.

Csak egymás kezét kéne fogni,
nem egymás torkát szorongatni!

Nem kellene  többé fegyver,
ha egy szív lenne csak az ember…

Bár az óhaj évezredes,
az emberiség mégsem kezes!

Egy fiatal tehén világra hozta fiát,

a négy lábon is csak csetlő-botló  bikát.

A kis bikácska olyan aranyos,

elől Barna hátul meg Lajos.

Kiskamaszként  eszes volt, jól tanult a bikaiskolában

örült is a sok barom  –  lesz értelmiségi a családban!

És “nagy” bika lett a kis bikából,

s elege lett a tudományból,

belezüllött az éjszakába

ahol, beteljesült minden vágya!

Megkapott minden marhát, tisztességest és szajhát,

nőttön nőtt  egója , fönn hordta az orrát,

amerre járt fű nem zöldellt, fa lehullatta lombját,

megrezzent  ember s állat ha hallatta a hangját!                                                                              Gyakran állt a tükör előtt illegetve magát,

kis csorbulásnál is, már köszörülte szarvát!

Így pörgette éveit  öntelt bikasága,

mígnem egyszer betévedt a nagy arénába.

Tíz marcona legény, éppen akkor:

vért kívánt venni egy virgonc bikából.

Őbikasága  nem tűrhette, ahogy fajtáját alázták,

szikrát szórtak szemei s kardként döfte szarvát!

A mozdulat végzetes  mert elhamarkodott,

amint tíz torreádorral tengelyt akasztott!

Nem cifrázom tovább elmondom a valót:

Harcolt vitézül a felbőszült, hatalmas bika,

de a túlerővel szemben el kellett buknia …

Tíz tőrdöféstől rogyott térdre – szól a krónika

minden idők bikáinak legbikábbika!

Kedves Loránt !

Ez a megszólítás nem a bizalmaskodás jele hanem a nagyrabecsülésé, mert még mindig a fülemben vannak a tegnap Tiszaújvárosban hallott súlyos, veretes szavak,   a magyarság sorskérdéseiről! Magam is úgy érzem, hogy ami ma történik az  már a  vég kezdete  –  Arany János ” poloskái” úgy haladnak céljuk felé mint  “a kés a vajban ! Nincs karakteres, nemzeti kiállás csak magányos harcosok vannak mint évezredes történetünk során annyiszor.  Sorsukat pedig ismerjük! Bámultam Önt ahogyan idézte ,  kedvelt költőimet : Ady Endrét, Dsida Jenőt , Juhász Gyulát, József Attilát,Illyés Gyulát, a versidézetekkel Édesapjára emlékeztetett  –  akit nagyra becsültünk feleségemmel együtt . A televízión keresztül gyakran hallottunk tőle is Ady Endrétől valamilyen idézetet.Az előadásában szó esett a népiskolákról a tanyai iskolákról – bizony nagyon nehéz kemény világ volt de ezek a lépések a kilábolás irányát már mutatták. Magam is  ilyen tanyai iskolában kezdtem -az ötezerből egyben –  ahová több kilométerre levő tanyákról jöttek gyalog a vászontarisznyás ( bakós) gyerekek. Isten adjon nekünk erőt és  sokasodjon a látók tábora! Barátsággal üdvözli Önt: Éles Mihály aki Tiszaújvárosban felolvasta a felvezetőt.

ifj. Hegedűs Loránt válasza.

Szeretettel üdvözli Önt és Szeretteit: ifj. Hegedűs Loránt

Jeltelen sírban alussza örök álmát Balogh György honvéd a tiszaszederkényi református temetőben. Azért kellett meghalnia mert engedély nélkül (!) meglátogatta a családját egy Tiszaszederkényhez közeli faluban (a falu neve még ma is ismeretlen előttünk!). Bár visszatért a csapatához, bírái mégis ” katonaszökevénynek” minősítették! Azért kellett tehát meghalnia mert szerette az övéit! Az ítéletet 1944. október derekán hajtották végre. Tarkón lőtték majd elkaparták a temetőárokban, mint egy kutyát! Balogh György honvéd nem a távoli harcmezőn, az ellenség fegyverétől esett el, hanem nem messze lakóhelyétől meggyilkolták gyáva hatalmi tébolyultak! Ám a  jóhiszemű, tisztességes Tiszaszederkényiek szemében Balogh György honvéd nem volt hazaáruló katonaszökevény, hanem egy tébolyult kor ártatlan áldozata . 1945. május elején kihantolták az árokból és református egyházi szertartással eltemették ; visszaadva a tisztességét, amitől gátlástalan pribékek megfosztották . Sírját azóta is vigyázzák, gondozzák generációkon át – immár hetven éve…

Ősz van, az elmúlás érzete leng körül. Az elkövetkező napok, hetek ennek jegyében telnek el. E borongós ,szomorú időszak kísérői a Halottak napjának.Emlékezünk elhunyt rokonainkra,ismerőseinkre, rendbe tesszük szeretteink sírjait, virágot helyezünk el, gyertyát gyújtunk. A ravatalozó megújításával a szederkényi temető is méltóképpen várja a megemlékezőket. Az önkormányzat erkölcsi és anyagi támogatásával, sor kerül a temetőben nyugvó a két világháborúban elesett, nem szederkényi születésű katonák sírjainak felújítására. A román megszállás idején 1919-ben, Szederkény légterében lelőtt katonai repülőgép két pilótájának:Husuneszku Mihálynak és Bukurston nevű társának, valamint az 1944. októberében itt, Szederkényben kivégzett magyar katonának, Balogh Györgynek a nyughelyét újította meg Tiszaújváros Önkormányzata. A falu lakói, Balogh Györgyöt 1945. május 1-én újratemették a Református Egyház szertartása szerint. – Megadva neki a végső tisztességet…
Az elesett katonák távol szülőföldjüktől nyugszanak, szeretteik sohasem tudtak virágot helyezni sírjaikra.
A ma itt élő emberek közül kevesen ismerhetik történetüket, mindezekről szüleink, nagyszüleink elbeszéléseiből tudunk.

Mégis, így a megemlékezés napjaihoz közeledve az Ő sírjaikat is virágok, koszorúk borítják. Emlékezzünk Rájuk is…

Élesné Tóth Irma.
Tiszaszederkény.2016.okt.17.

A mindennapi kenyér

A magyar nyelv nagyon szépen árnyalja  azokat  a fogalmakat  amelyek tartalmilag fontosak a nyelvhasználat számára. Az élet fogalma  –  a paraszti létben nemcsak azt jelentette, hogy lélegzünk, gondolkodunk, alszunk, eszünk egyszóval élünk –  hanem a mindennapi kenyeret és amiből a kenyér lesz : a búzát és a gabonát . A paraszti világban: a kenyér egyenlő az élettel,  ha nincs kenyér nincs élet . Ebből következik az élet tisztelete, féltése, becsülése is.

A nehéz paraszti munka nyomon követhető a vetéstől a kenyér sütésig, valóságos irodalma van: egyfajta babonás hiedelem világ lengi körül.

Idézetek következnek néprajzi gyűjtésekből:

” A vetés művelete valóságos szertartás volt. A magvetőnek előző este tetőtől talpig meg kellett mosdania, tiszta ruhát vennie, csak így kezdhetett a munkához. Az is előfordult, hogy a zsebébe fokhagymát tett a boszorkányok rontása ellen. A vetés ideje alatt nem volt szabad beszélni… Az is előfordult, hogy a karácsonyi ünnepi asztal abroszából vetettek. A munka befejeztével az üres abroszt a magasba dobta, hogy a gabona is olyan magasra nőjön.”

Idézet egy másik gyűjteményből:   ” A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A gyermeket kiskorától arra nevelik, hogy az utolsó falatig megegye. A héját nem szabad otthagynia. A vendég akkor sérti meg legjobban a háziasszonyt, ha nem fogyasztja el a leszelt karéjt.   A földre esett kenyeret meg kell fújni, egyes vidéken meg is csókolják, mikor felveszik.  A kenyérpocsékolás a leginkább tiltott dolgok közé tartozik.”

Emlékezhetnek néhányan  az otthoni kenyérszegésekre: amikor  a még megszegetlen kenyérre késsel rajzolt kereszt került elmaradhatatlanul! Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a vetés és a kenyérsütés között van a neheze: az aratás és a cséplés! A jelenlevők közül is átélhették, megélhették ezeket a kínkeserves időket. Ismét idézet következik az előbbi gyűjtésből: – “A perzselő hőség, a megfeszített munkatempó különösen próbára teszi az embereket, s ha a körülmények úgy kívánják, éjszakába nyúlóan is dolgoznak a telihold fényénél. Sokszor a késő esti órákra jut a kévék keresztberakása, az elhullott kalászok összegereblyézése. Ha messze a tanya , a falú vagy a város gyakran haza sem mennek, ott alszanak a búzatáblában.”

” Sokat arattam a nyáron,

Keveset háltam az ágyon:

Hol erdőben, hol mezőben,

Hol a tarló közepében.

Jaj istenem minek élek,

Minek születtem szegénynek?

Ha nem lettem volna szegény,

Nem aratnék más kenyerén.”

A fent idézett nehéz körülmények ellenére is születtek ilyen népköltések, rigmusok… De mert mint mindennek, így az aratásnak is vége van egyszer!  A nehéz de jól végzett munka biztosította  a megélhetést s a megkönnyebbülés, vidám hangulat , bálozás,  ünneppé avatta az aratás végét –  egy kis időre feledtetve minden gyötrő gondot.

Mi pedig ne feledjük, emlékezzünk: ez már a múlt ez már történelem , de a mi múltuk és a mi történelmünk!

Most pedig kérem fogadják jó szívvel rövid műsorunkat.

A Szederkébe két ajtón kell belépni

itt szokták a néphagyományt őrizni!

A” kislányok” a messzi múltat kutatják,

s értékeit az utódoknak átadják.

Tanulják meg hogyan kell szőni, fonni ,

miként kell a frivolitást csinálni,

hogyan kell a rececsipkét kivarrni?

A csillogó gyöngyökből százféle csodát:

karkötőt, kalárist, fülbevalót, medált.

Farsangi  fánkot,

kemencében kenyeret,

süthet, süthet,süthet

Erzsike és Erzsike

a nevükkel úgysem rímel  senki se.

Nem úgy Julika, Magdika, Marika, Klárika,

Irmuska , Iduka és Valika : így egy csokorba!

A csokorba köthető, Margó és Enikő.

S aki e csokrot kézben tartja és  bokrétát köt rája,

az bizony nem más mint Füredi Zsuzsánna!

A Szederkébe két ajtón kell betérni,

szeretnék a “kislányokkal” beszélni,

megkérdezném a keresztszemest ki varrja:

mert kellene egy  Házi áldás a falra!

ÉDESANYÁM  EMLÉKÉNEK…

Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…

Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett, a határban
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott.
Nem lázadt, nem perlekedett,

csak nevelt  jóra  hat gyermeket…

Tudott hallgatni bölcsen  – de  szólt ha kellett,

nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.

Hetente dagasztott sütött kenyeret,

szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.

Mikor hatévesen sírva szaladtam utána

ne hagyjon magamra:   én is megyek a határba!
Ő szelíd mosollyal terelt vissza, aztán ment sietve,
talán már akkor jövendő sorsomat  tervezgette.

Anyám  egy véres század küszöbén született,
vele is      megtörtént ami megtörténhetett.

Ám úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt –  szelíden, csendesen…
A végső órában mikor fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
láthatta  arcomon lelkem bánatát,

mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-

Ezek voltak hozzám utolsó szavai…

Szóltam még hozzá de   nem felelt, hallgatott   –
talán  akkor, már az égiekkel társalgott …

Tudom én, jó Anyám ott fönn, megbocsájtja nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…

2009. április 12.