Vásárhelyi Pál
VÁSÁRHELYI PÁL
(…)
“Oh siket és vak a föld. De ha nemzetem egykor idézné
Hű nevemet, lelkem hallja s megérti e szót.”
Vörösmarty Mihály : Vásárhelyi Pál sírkövére
“… a Tisza alacsonyabb partjai számos kitörésein a vízár jobbról a Takta közét, balról pedig Szabolcsban Dob, Büd, Szt.-Mihály, Polgár helységek és Nánás, Böszörmény, Újváros, Debrecen, Hajdúvárosok, a Kúnság stb. szép és termékeny határainak nagyobb részét vagy állandóúl vagy épen az évnek tenyésző szakában vízzel borítja. Különösen megemlítendők itt azon fokok és kitörések, mellyek a Tisza nagyobb árjait a most érintett határokra vezetik, ú. m. a Dobi, Lúczi, Kesznyéteni és Szederkényi határokban létezők, a vizet legelébb is a Kesznyéteni határon Pap tavánál nevezett vízfogóba utalják, innen az in, indics,végre király nevet nyert eren a horgoló tóba, ebből tovább a Veresnádba öntik; van még egy más útja is a szóban levő vízárnak, melly Ároktő és Csege közt Selypes nevű eren folyik ki, a Szent- Margitai pusztán két ágra oszolván s a bal Selypes nevét tovább is megtartván, a fennevezett Pap tavába húzódik, a jobb ág pedig folyásér név alatt a vizet Polgár határán Bágy nevű tóba vezeti; honnan az a Veresnáddal egyesül, míg végre az így leszármazott víz a Veresnádból a Horti pusztán egy rendesebb medrű s a Hortobágy név alatt ismeretes folyóvá alakúl.” – A fenti idézet Vásárhelyi Pál a Tisza folyó szabályozásáról Tisza-Újlaktól Füredig című előterjesztéséből való.
A história szerint már a 17. század emberét is foglalkoztatta a Tisza ármentesítése, azonban a történelmi helyzet a technika fejletlensége akkor még nem tette lehetővé a beavatkozást. A 19. század első felének viszonylagos békéje, háborúmentes évei kedvező alkalmat kínáltak arra, hogy megoldják azokat a több évszázados, nyomasztó – fejlődést gátló – gondokat, amelyeket a Tisza kiöntései okoztak. A gyakori kiöntések után ugyanis lassan húzódott vissza a víz, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet. E lápvidék számos gyógyíthatatlan betegségnek lett táptalaja , nem beszélve arról, hogy a művelés alól is óriási területeket rabolt el. A magyar történelem nagy korának — amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a régen óhajtott szabályozási munkákat megtervezhessék, a munkálatokat elkezdhessék. Ez a kor , melyet ha csak egyetlen ember – gróf Széchenyi István – neve fémjelez akkor is NAGY KOR, de mellette és mellé felnőttek , hozzá méltó , cselekvő a nemzet felemelkedését ügynek tekintő hazafiak. — ” … E nagyszabású, az ország gazdasági fejlődésére évszázadokra kiható működésben egy szerény, de nagytudományú férfiút látunk Széchenyi mellett lankadatlanul dolgozni, eszméi megvalósításán fáradozni, nemes hévvel, hazafias lelkesedéssel és korát meghaladó nagy szakértelemmel. Ez a férfiú Vasárhelyi Pál a legnagyobb magyar mérnök; tudásban, lelkesedésben és érdemekben méltó társa a legnagyobb magyarnak …” Az idézett emlékező mondatok Vásárhelyi Pál századik születésnapján hangzottak el .
Ki is volt ez a puritán jellemű férfiú, a jó ügy odaadó, önfeláldozó harcosa?! Bevallhatjuk , a mindennapok embere keveset tudhat róla.
Kétszázhúsz éve, 1795. március 25-én született, Szepesolasziban, a Hernád folyó északi oldalán. Édesapja Vásárhely Mátyás kántortanító, amiből talán következtethető, hogy a család nem volt egy helyhez kötve. Így történhetett meg, hogy a 9 éves Pál már Miskolcon járt algimnáziumba, mert a család időközben odaköltözött. Filozófiai tanulmányait viszont Eperjesen fejezte be s utána ” …akkoriban nem éppen kecsegtető mérnöki pályára szánta magát…” A pesti egyetem mérnöki intézetében a két éves tanfolyamon minden tantárgyból kitűnő minősítést kapott. Az első évben úrbéri és erdőmérésekkel foglalkozott, majd a Tisza és Körös – Berettyó folyók vízrajzi felmérésében vett részt napi – díjas mérnökként. Itt jó alapokat szerzett a későbbi nagy munkákhoz. 1821. március 25 – én, éppen születésnapján feleségül vette Szentmiklósy Sebők Máriát a Jász – Kun – Szolnok megyei főorvos leányát. Kiegyensúlyozott, szép családi életet éltek, két gyermekük született. Első nagy munkája a felső Duna vízrajzi feltérképezése. Ide a Körösön végzett munkától helyezték 1826 – ban. Jó szervező, határozott, ” boncoló elméjű” és még sok, rátermettségre utaló jel amelyre felfigyeltek felettesei, és 1829 – ben megbízzák a munkálatok irányításával. Az akkori országos építési főigazgató így értékel: “… a fölvételek pontossága, a kidolgozás helyessége, a földolgozott adatok teljessége, megbízhatósága és világossága és az egésznek nagy terjedelme tekintetében bátran nevezhető a világ első folyami térképének. ” A munka neheze azonban még ezután következett. Az Al – Duna sziklás, zátonyos, zuhatagos szakaszainak, valamint a Vaskapunak vízrajzi feltérképezése, majd a sziklás meder lerobbantása. Széchenyi István javaslatára őt nevezik ki e hatalmas munka irányítására is.
Ezekkel a munkákkal egy időben mintegy “pihenésképpen” kezdték el Vásárhely Pál tervei alapján a Duna bal partján a hajóvontató út építését. Olyan sziklameredélyeken vágtak utat -( …ahol egy zerge sem tudott volna elmenni!!”) az akkori robbantási technikával, hogy mai szemmel nézve is csoda. Mindezekért a nem mindennapi munkákért megkapták az erkölcsi elismerést, csakhogy az anyagi elismeréssel, a fizetséggel már akkor is szűkmarkúan bántak. Majdnem hihetetlen de igaz, hogy Vásárhelyi családja is szükségben élt. Hiábavaló volt Széchenyi kérelmező levele, levelei. Idézet a királyi kancelláriához írt levélből: ” Ha Kegyelmes Ur kérésemet átfutni méltóztatik, látni fogja, mi keveset kiván e férfiu, ki eddig is már többet érdemel; de most dunai munkámban jobb kezem lévén rövid idő alatt még több érdemeket szerezhetend…” A nagy diplomáciai érzékkel is megáldott Széchenyi szót értett az orsovai pasával, a szerb fejedelemmel és a románokkal a dunai munkálatokkal kapcsolatban, de a kancellárián süket fülekre talált, kérését elutasították. Vásárhelyit azonban – az óriási fizikai megterhelés alatt testileg legyengülve és immár megalázva – fogva tartotta az ügy, amelyet felvállalt. A medermélyítést és a vontató út építését nagy nehézségek közepette 1837 -ben befejezték és ezzel Vásárhelyi dunai működése is megszűnt. Az országos építési igazgatóságra ” első hajózási mérnökké” nevezték ki, és ez a beosztás már a fővároshoz kötötte. Nyugalmasabb évek következtek. A család, a szellemi közeg amelybe visszatért feledtették vele a korábbi csalódásokat, aktív közreműködője a közéletnek. Erre az időszakra esik tudományos munkásságának kiteljesedése is, a felhalmozott gyakorlati és elméleti ismereteket közkinccsé teszi. Ezek közül néhány: A budapesti állóhíd tárgyában, Néhány figyelmeztető szó a Vaskapu ügyben, A Berettyó vizének hajózhatóvá tételéről a Bega vizének példájára, A sebesség fokozásáról folyóvizeknél. Ez utóbbi munkájában olyan törvényszerűségeket fedez fel, amelyeket előtte még senki sem. A magyar tudományos élet azonban még annyira zárt, hogy ez a felfedezés sem jut a külföld tudomására, így a dicsőség később más nemzet fiaira száll. A Nemzeti Tudós Társaság ( Akadémia) elismeri tevékenységét, 1835 – ben levelező, 1838 – ban rendes taggá választják. És ismét eljött a nagy kihívás, a nagy kísértés! Széchenyi régi álma megvalósításához hívja segítségül Vásárhelyit. Ez az álom nem más mint a Tisza – szabályozás. “… Nyilvános életemnek, s minden politikai működésemnek alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s melly naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz …” vallotta Gr. Széchenyi István. Széchenyi a szervezéshez Vásárhelyi pedig a tervezéshez lát, lázas buzgalommal. A komplett Tisza – szabályozási tervet, amely minden adatot tartalmaz az időközben alakult Tiszavölgyi Társulat vitatja. Az érdekelt birtokosok sokallják a költségeket s így a terv használhatóságát is kétségbe vonják. Ezt az önző vakságot Vásárhelyi már nem tudta elviselni, a vita hevében rosszul lett , 1846. április 8 – án a szíve megszűnt dobogni! Vajon rádöbbentek – e valamikor is a halálba kergetők, hogy ki járt közöttük?! (” … ki századokra szóló nagy művek alkotója volt, meghalt szegényen, itthagyva támasz nélkül rajongva szeretett nejét és gyermekeit, nem hagyva rájuk egyebet nevének fényénél, nagy alkotásai hideg emlékénél…” hangzott el születése századik évfordulóján.) A megrendült Széchenyi még jobban sürgette – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését. 1846. augusztus 27 – én ő maga végezte el a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál . Itt épült meg az első gát Dob és Szederkény között nyolc kilométer hosszúságban. Egy évtized múlva aztán rádöbbentek az ellenzők, hogy Vásárhely Pál terve kikezdhetetlenül jó. Csakhogy akkor már Vásárhelyi régen halott, Széchenyi pedig élőhalottként a döblingi intézet lakója. A két “legnagyobb” magyar úgy látott e munkához, hogy tudta egy emberöltő nem elegendő a befejezéséhez. Tudták, nem fogják látni munkájuk eredményét! Az pedig jóra sikeredett, olyanra amilyenről álmodtak! A kortársak második honfoglalást emlegettek (kb. 3 millió kataszteri hold került vissza mezőgazdasági művelésbe) a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízépítőmérnököt pedig új honfoglalóknak nevezték! – Emlékezzünk tehát mi is méltósággal, féltő szeretettel a kétszázhúsz éve született Vásárhelyi Pálra, mert mi Tisza menti emberek nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint nyugodt álmunkat és a megzabolázott, megszelídített “öröktől” való Tiszát.
